Ma, amikor a koronavírus megjelenésével bizonyságot kaptunk, hogy a kórházakban dolgozó alkalmazottak, orvosok, nővérek, asszisztensek, ápolók, az egész személyzet emberfeletti erővel, hónapokon keresztül éjt nappallá téve küzdöttek embertársaikért, szomorúan tapasztalom, hogy mégis vannak, akik ugyanúgy, mint régen, szidják az egészségügyet.
Pedig a betegellátás nem „három kívánság”, itt minden ember egyforma! (Megjegyzem, tizenöt évet az egészségügyben dolgoztam.) Nemrég akaratlanul is fültanúja voltam két hölgy eszmecseréjének. Közvetlenül a szerdahelyi kórház volt a téma, ahonnan valamelyikük gyógyultan távozott. Engem bántottak a szavaik, és most mindazt, amit mondtak, megcáfolom a saját tapasztalatommal. Történt velem ugyanis (ami bárkivel előfordulhat), hogy elestem. Nagy nehezen felálltam, és azt lestem megszégyenülve, ki lát, majd leporoltam magam, és hazasántikáltam. Örültem, hogy se kezem, se lábam nem tört. De két nap múltával jelentkeztek a fájdalmak, a harmadik éjjelt már ébren virrasztottam át, a reggelt várva, hogy bemehessek a szerdahelyi kórházba. Már alig kaptam levegőt, hajnali fél ötkor felhívtam a barátnőmet, de egy szó sem jött ki a számon. Szerencsére évekkel ezelőtt megbeszéltük, ha bármikor rosszul lennék, hívjam őt. Órákig mellettem volt, amíg a fiamék megérkeztek, és bevittek a kórházba. A körzeti orvos ajtaján a tájékoztató, hogy pont attól a naptól két hétig nem rendel, XY helyettesíti, csak épp azt felejtették odaírni, hol keressem. Megjegyezném, az ilyen információkhoz fel kellene tüntetni az elérhetőséget, mert egy levert beteg, főleg ha idős is, nem biztos, hogy okostelefonnal (internettel) a zsebében indul útnak, amikor segítségre szorul. Nem tudtam, mitévő legyek. Távol a rendelőktől leültem, de azt sem bírtam sokáig, mert úgy még fájdalmasabb volt a levegővétel is. Már épp arra gondoltam, hogy este bejövök a készültségre, ha kibírom addig, de nagyon meg voltam ijedve, hiszen azt sem tudtam, mi okozza a fájdalmat. A sírás fojtogatott, amikor egy kedves fiatal nővérke megszólított, hogy mi baj van. Nem hagyott magamra! Elkísért az egyik sebészeti rendelőhöz, ahol egy másik nővérkének (Kázmér Heni) átadott. Dr. Šintaj sebészhez kerültem, aki röntgenre küldött. Kiderült, hogy a hetedik bordám eltört, ez okozza a fájdalmat. A röntgennél szolgálatban lévő nővérke (Gál Heni) kedvessége is szinte enyhítette a kínjaim. Már a szavai megnyugtattak, pedig az eredményt akkor még nem is sejthettem. Készségesen segített levetkőzni és felöltözni is. Kifelé jövet meg is fogalmazódott bennem, hogy a Vasárnap által köszönetet mondok a dunaszerdahelyi kórház segítőkész dolgozóinak, a doktor úrnak, a nővérkéknek, akik igazán hivatásuknak tekintik a páciensekkel való törődést. Munkájukhoz kívánok jó erőt és egészséget!
Halász Irén, Albár
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.