Korán érkezett, tíz perccel a megadott időpont előtt. Kicsit feszültebb, kicsit türelmetlenebb volt, mint szokásosan, jó lett volna túl lennie mindazon, ami feltehetően várt rá.
A várószobában egyetlen ember, ötvenesforma, megtermett férfiú, aki háttal ült a rendelőhöz vezető ajtónak, amely – ki tudja, miért – félig nyitva állt. A sorstárs, mélyen előrehajolt ültében, két nyitott tenyerét térdére támasztva bámulta, mintha abból remélné megláthatni a közeli jövő várható esélyeit.
Köszönésére ugyan felemelte gondterhelt pillantását, de nem válaszolt, hanem visszamélyedt tenyere szemlélődésébe.
Egy kis asztalkán viseltes külföldi magazinok hevertek, láthatóan régóta magukra hagyva. A két várakozó némán latolgatta tovább az elkerülhetetlenül bekövetkező fejlemények változatait. A rendelőből a fogorvos monológjának kihallatszó derűs dallama reményt is kelthetett volna, de ők ketten magukba mélyedtek, alighanem meg sem hallották.
Emberünk, a később érkező, most vette észre, hogy az ő időpontját már három perccel túllépték, és ez neki, a mániásan pontos embernek, feltűnt. Amikor már negyedórával haladták meg az általuk megjelölt időpontot, elkomorodott, aztán percről percre bosszúsabb lett. Húsz perc után rosszkedve lett, huszonötnél már dühös volt.
Huszonhétnél kijött a rendelőből az addig kezelt páciens, bár valószínűbb, hogy nem a kezelése ért véget, hanem az azt követő baráti csevej, vélte emberünk. Amikor pedig az asszisztensnő mosolygó arccal a korábbi várakozót hívta a rendelőbe egy elegáns kézmozdulattal, csak azért nem robbant ki belőle a tiltakozás, mert már egymaga volt a váróban.
Hol felpattant ültéből, hol visszazökkent a székre, és egyfolytában a tiltakozás zokszavait próbálgatta magában. Az amúgy is türelmetlen vérű férfiú alig bírt magával. Szerencsére elődje feltűnően hamar végzett, már jött is kifelé széles mosollyal. Nehezen lehetett volna benne felismerni a korábbi, gondoktól tépelődő, balsorsát szenvedő fogfájóst. Odalépett a dühtől sápadt másikhoz:
– Uram, megismertem Önt, és úgy döntöttem, ráérek eljönni a jövő héten, s engedem, hogy hamar sorra kerüljön! – csak úgy sugárzott nagyvonalú gesztusától.
– Igen? – hangzott a válasz. – És az mennyibe kerül, ha kérdezhetem? – és emberünk látványosan a belső zsebe felé nyúlt.
A másik egy pillanatra meghökkent, s csak aztán válaszolt a nyilvánvalóan otromba megnyilvánulásra.
– Megfizethetetlen, uram. Legfeljebb két jó szót mondjon érte.
A másikban még mindig a düh tombolt az értelem helyén:
– Akkor mondom: „egy” és „kettő”! Jó így?
Csend lett, döbbent csend, de meglehet, ez térítette észre emberünket.
– Bocsásson meg, bunkó vagyok… – és a kezét nyújtotta.
Magához tért. Talán még van számára remény…
***
Ez a minimális penitencia, ami elvárható tőlem! Igaz?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.