1971-ben kaptam egy száznapos ösztöndíjat a Syracuse Egyetemre, amely az Egyesült Államokban, közelebbről New York államban, még pontosabban Syracuse városában van. De hiszen, azt hiszem, ebben a rovatban már esett erről szó… Huszonnégy különböző pontjáról a világnak egy-egy televízióst hívtak meg egy nemzetközi csoportba, hogy itt mélyíthessék ismereteiket. Volt, aki tökéletes újonca volt mesterségünknek, de volt olyan is, mint én, aki már több mint egy évtizede működött tévésként hazájában.
A város önként jelentkező családjaihoz lettünk elszállásolva, és miután nagyon sokan akartak külföldi vendéget látni, és általa távoli országokkal ismerkedni, az egyetem vezérkara válogatott a családok között. Érthető izgalommal vártam, hova küldenek.
Hamarosan kiderült, hogy jót „húztam”: Grimm tiszteletesékhez kerültem. A családfő, Bob, Krisztus egyesült egyházának, egy kisebb amerikai egyháznak volt az egyik vezetője. Családja a feleségéből és három gyerekéből állt. Szívélyes és derűs lelkek voltak mindannyian, és két nap alatt „beillesztettek” maguk közzé. Jobbára együtt étkeztünk reggelinél, ebédnél és vacsoránál is, legfeljebb a fiatalok valamelyike hiányzott, ha dolga volt, vagy barátokkal találkozott. Röviden: otthon éreztem magam, és úgy éreztem, ők is örömmel, jókedvvel viseltek el. Még egyikük sem járt Európában, érthetően állandó témánk volt az étkezéseknél, hogy miket esznek, és hogyan élnek a magyarok. Szívesen, sőt örömmel elégítettem ki a sok-sok kérdést, és ha nem tudtam a választ egy-egy fogósabb – főleg gasztronómiai – kérdésre, felhívtam a városban élő Zsuzsit, aki kiválóan ismerte a magyar konyha rejtelmeit, mielőtt házassága révén éppen ide, Syracuse-ba költözött. Neki köszönhettem, hogy impozánsan felkészültnek látszottam hazai konyhai dolgokban. Szinte azt kellett éreznem, hogy Bob és Bobby (ejtsd: báb és bábi), a házaspár, igyekszik vetélkedni az ottani specialitásokkal, hogy magukat a magyar „különlegességekhez” mérhessék.
Egy reggelinél Bobby valamilyen elektromos platnit tett az asztal közepére. (Ma már az ilyesmi nálunk is hétköznapi eszköz, elengedhetetlen némely teljesen ismert, megszokott sütési célra. Ne tessék elfelejteni, hogy 1971-e írtunk!) Beavatott, hogy ezen sütik, jobbára desszert gyanánt, a pancake-et, majd hozzá is látott, hogy demonstrálja. Ez a jófajta, vastag palacsintaféle ízlett is, de – és ezt azonnal közzé is tettem – őszintén szólva nem vetélkedhetett a finom, vékony tésztájú, magyar palacsintával. Grimm tiszteletes asszonykája nem vetélkedett, nem vitatkozott.
– Tom, tudsz te ilyet sütni ezen a sütőn is?
– Hogyne tudnék, ha van hozzávaló!
– Akkor ma este a te receptedet valósítjuk meg, csak diktáld le pontosan, mi kell hozzá…
Gondolom, Önök már kitalálták, hogy soha életemben nem készítettem palacsintát. Kaptam a telefont, felhívtam Zsuzsit, és betűről betűre elmondattam, mi a teendő. Estére már minden rendelkezésemre állt, a kakaótól a lekváron át a dióig, amit mint lehetőséget mondtam el. Még szódavizet is vett… Amit pedig házilag is gyárthatott volna.
Telefonos segítséget csak egyszer kértem, amikor túl sűrűnek véltem a sütéshez való folyadékot. Zsuzsi honfitársnő azonban megnyugtatott, hogy ilyennek kell lennie.
Megkezdtem a sütést. Szerintem eléggé elegánsan öntöttem ki a forró sütőtányérra a masszát. Szépen terjedt szét, majd kisvártatva zsugorodni kezdett a már félig sült anyag, és hipp-hopp egy nagy csomóvá állt össze. És füstölni is kezdett! Gyorsan kiszedtem, és újabb nagy kanálnyi anyagot indítottam el... Elterjedt, zsugorodásnak indult, majd füstölt. A negyedik balvégzetű próba után érzékeltem, hogy minden szempár rám szegeződik.
Kaptam a telefont, tárcsáztam Zsuzsit. Lépésről lépésre mindent elmondatott. Még a szódavizet is kipróbáltatta velem.
– No milyen? – kérdezte.
– Milyen lenne? Finom. Savanykás...
– Úristen, te limonádés szódát vettél! Az rántotta össze!
Bár magyarul beszéltünk, Bábi mindent értett.
És kezdte sütni a pancake-et...
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.