Legutóbb ott tartottunk, hogy Lőrince professzor levelét megírta, miszerint Kodály Zoltán nehezményezte a sporttudósítók „null” használatát, mondván, hogy az germanizmus, azaz németes szóhasználat, és nekünk, magyaroknak a latinos formát, a nullát kellene alkalmaznunk.
Ma már őszintén megmondom, a null a sportnyelvvel honosodott meg, méghozzá olyan mélyen, hogy a köznyelv is átvette. De nem teljesen! Ragozott formáit úgyszólván egyáltalán nem. A liszt például nullás, vagyis a nulla formát követi, amint nulla fok a hőmérséklet odakint télen, nem nullos. És folytathatnám…
Jómagam harcra buzdító harsonaszóként fogtam fel Kodály Zoltán bíráló szavát, és azonnal Radnai Jánoshoz, rovatvezető kollégámhoz futottam. Nagy lelkesedéssel magyaráztam, milyen remek alkalom ez arra, hogy megmutassuk magunkat, hogy végre ne csak a tévé sportriportereként aposztrofáljanak bennünket, hanem ha másról nem, hát legalább arról észrevegyenek, hogy mi nullát mondunk, és követve a nagy zeneszerző bölcs szavát, a magyaros változatot használjuk.
Főnököm nem volt túl boldog, lelkesedésem nem ragadt rá. – Tudod, mi lesz ebből? A hazai sportsajtó kiválóságai, akiknek amúgy is szálka lettünk a szemében már avval is, hogy az ismeretlenségből törtünk be a sportsajtó magasztos ormaira, most egy emberként állnak majd Szepesi Gyuriék mellé.
Elég sokáig fanyalgott, ám végül megérezte, hogy jó ez arra is, hogy ne „mossanak össze minket”, hogy elfogadják a nézők azt a törekvésünket, igyekezetünket, miszerint a tévés sportkommentátor munkája eltérő „szakma” a rádióséhoz képest.
És lőn... Elkezdtük. Méghozzá nem rejtve nulláztunk, mintha mi sem történt volna, hanem külön jegyzetben – egy meccsközvetítés szünetében – jelentettük be. Mármint, hogy mostantól nálunk, vagyis a tévé képernyőjén a null az nulla lesz. Aligha kellene mondanom, hogy a jegyzetet megírni és elmondani nekem kellett.
A hatás? Hát, az dermesztő volt. Közönség és sportsajtó nagy egyetértésben kérte ki magának. Nem fanyalgott, hanem méltatlankodott. Hogy jövünk mi ahhoz, hogy nálunk egy mérkőzés ne null-nullal, hanem nulla-nullával kezdődjön? És egyáltalán: mi közünk van ehhez és egyáltalán a sporthoz, amiben teljesen és tökéletesen tudatlanok vagyunk? És így tovább…
Ennek már több mint húsz éve, de ha megölnek, se tudnám megmondani, hol és mikor és mitől és mennyire lassan vagy gyorsan halt el az ellenkezés, kezdődött el a „fitymáló korszak”, a „kit érdekel, hogy ki hogyan mondja!” magatartás, majd a fel-feltörekvő sportkommentátori ifjúság „pro-nulla” csapata egyértelmű kiállása és persze magának a televíziónak általános felülkerekedése a nézők érdeklődésében a rádióval szemben.
A kérdés már réges-régen lekerült a napirendről, talán az is kimondható, hogy Kodály Zoltán panaszát orvosolták. Nem mintha nagyobb jelentősége lenne, de a latinos változat – úgy vélem – győzött. Így azt is megengedhetem magamnak, sőt illik is, hogy megmondjam: a „nullás kampány” meghirdetése után én szégyenszemre kettős játékot játszottam. A képernyőn (vagyis munkatevékenységen) kívül „null”-t mondtam, a tévében persze „nullát”.
Már nem…
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.