Veszem a határidőnaplóm, hogy beírjam a forgatás napját. Kedd, vagyis Barnabás napja. Puszta véletlen, hogy az előző napra siklik a pillantásom: Gréta. Kezemben az égnek tartott golyóstollal, dermedten állok. Még nem tudom pontosan, miért maradtam úgy, de valami bekattant, csak még nem tudom, mi vagy ki és miért.
Beletelt vagy két percbe is, hogy megfejtsem: hát persze, Barnabás, vagyis Barni, kamaszkorom legjobb barátja. De ki az a Gréta? Tévedés lesz ez, alighanem.
Hanem Barni nagy figura volt ott a próbateremben, ahol a kerületi „Minőségi Kultúrcsoport” létezett. Minden szabad percünket ott töltöttük. A feladatunk az volt, hogy hétvégi táncos összejöveteleken, szombat esténként, a kerület összes kultúrtermében (persze egyenként, nem egyidejűleg) kis mókás egyfelvonásosokat adjunk elő. Amint túlestünk az előadásainkon, csatlakoztunk az ifjúsághoz, a tánchoz és néha-néha némi egyszerűbb italhoz. Lassan kialakultak párok is az együttesünkben, szövődtek szerelmek, amelyek az érettségit követően el is múltak, hiszen a társaság jó része egyetemre került.
Tizenöt lehettem, túl fiatal ahhoz, hogy akár egyetlen kísérletet is tenni mertem volna valamiféle „társas kapcsolat” kialakítására. Titkos jelöltem persze volt. Nem is egy. De annyira titkosak voltak, hogy csak én tudtam róluk. Meglehetősen élénk fantáziám révén a képzelgéssel be is értem. Pedig – mai eszemmel mondom – nem lettem volna teljesen esélytelen próbálkozó, és ezt kizárólag annak köszönhettem, hogy a fentebb említett egyfelvonásosokat mint afféle önjelölt rendező magam állítottam színpadra. Mindenki tudta rólam, hogy a Színművészeti Főiskolára készülök. Aki nem tudta, azzal én közöltem azonnal. Olyan „rendezős dumám” is volt hozzá.
Talán még sokáig be is értem volna élénk álmaimmal, ha fel nem tűnik az a lány. De feltűnt, mert velem ellentétben ő nem érte be csupán a képzeletével. Valahogy mindig ott volt, ahol nekem éppen „dolgom” volt. Ha pingpongoztam, ott drukkolt az asztal mellett, ha az italos pultnál álltam sorban, megkért, vegyek neki is egy üdítőt (!), ha hazafelé indultam, csatlakozott. Szóval hajtott rám, és én már ettől talpig beleestem. Nem is olyan sokkal később, mondjuk egy héttel az első jelek után, egy este ismét csatlakozott hozzám, hazamenet, s megkérdezte, nem ülünk-e le a Szent István parkban egy pár percre.
Leültünk. Éppen azon törtem a fejem, hogyan törjem meg a csendet, amikor szó nélkül, hosszan és ismételten megcsókolt. Talpig elöntött a szerelem. Amennyire emlékszem, hazakísértem, s a kapuban ennyit súgott: holnap a próbán…!
Szemernyit sem aludtam a maradék éjszakán, s persze másnap a szokottnál jóval korábban lent voltam. Nem volt más gondolatom, csak az, hogy most majd hogyan haladunk tovább. Eddig sikerült – véltem – koromhoz képest férfiasnak látszani, mindent úgy tenni, ahogyan korábban csak elképzeltem. Ordítani tudtam volna a türelmetlenségtől.
De nem jött! Én pedig odáig jutottam, hogy az egész éjszakát a házuk kapuja előtt töltöttem, őrülten féltékenyen, veszettül szerelmesen. (Ugye nem kell magyaráznom, hogy sem mobil, sem internet, egyszóval semmi segítség.) Végre elszántam magam, és a barátnőjét megkértem, menjen fel hozzájuk, s tudja meg, él-e még. Jó órába telt, mire visszaért. Üzeni, hogy képtelen kilépni a lakásból, mert össze-vissza harapdáltam a száját, fel is dagadt, ráadásul mindkét karja csupa kék folt... Majd szól, ha jön. Sajnáltam magamat, s persze őt is, akinek – ez akkor villant be – még a nevét sem tudtam. Odáig nem jutottunk.
A féktelen szerelmi vágyban a legjobb barátomat, Barnit, azaz Barnabást el is felejtettem. Gyalázat, vélekedtem, de hát az első nagy szerelmek ilyenek, vigasztaltam magamat.
Barnival aztán este találkoztam is a próbateremben. Kart karba öltve, egy csinos kis társnővel lépett elém, és boldog mosollyal, a lánykára mutatva mondta: bemutatom a szerelmemet, Grétát!
A lány dacosan kereste a pillantásomat, én meg ugyancsak dacosan elfordultam, és magam elé dörmögve dünnyögtem: szóval Gréta…
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.