Hogy miért? Hiszen mostanra az egyetemes sport legnagyobb ünnepének francia változatát csaknem valamennyi elemében tollára, mikrofonjára, kamerájára vehette világszerte a nemzetközi média. Az elragadtatott rajongástól a keserű pocskondiázásig széles skálán elemezték a párizsi eseményeket, és mindenre akadt példa szép számmal. Jó is, rossz is.
Akkor miért hiszem, hogy éppen én tehetnék közzé olyan jelenséget, amely eléggé fontos, hogy a már nyugodtan „lejátszott lemez”-nek tekinthető kritikai észrevételeket, vagy a már sokszorosan megünnepelt fénypontokat valamilyen magvas észrevétellel gyarapítsa?
Szó, ami szó, kicsit büszkélkedhetem avval, hogy téli-nyári változatban, összesen huszonegy olimpiáról közvetítettem. Rómától (1960) Athénig (2004) „végigtévéztem” a Játékokat, azóta meg „végigtévénézem”.
Ott lehettem az első olyan alkalmon (Róma), amikor a rendező ország már nemcsak saját nézőinek mutatta az eseményeket, hanem fogadta a bejelentkező, más európaiakat is. Ez nagy esemény volt... apró hibával. Igaz, át lehetett venni a képet az olasz tévétől, külön vonalon közvetíthetett a helyszínről valamennyi vendégkommentátor, de kizárólag azt, amit a RAI (az olasz tv) az olasz nézőknek mutatott.
Hogy magunkról vegyem a példát: azon az estén, amikor az ökölvívás döntőit adták élőben az olaszok, a külföldieknek is átvehető volt az adás. Persze, hogy vettük, hiszen az első párban, a legkisebb súlycsoportban, nagyon is érdekeltek voltunk: a szovjet Szivko ellenfele, a mi „Békánk”, Török Gyula volt. Amikor ők ketten éppen beléptek a ringbe, megkezdődött az adás. Az aznapi események 10 perces összefoglalójával. Miután az olaszok nem voltak érdekeltek az első pár meccsében, nyugodtan kezdtek a napi összefoglalóval, hogy azután majd kapcsolják a csarnokot! Mit mondjak? Barátságtalan gesztus volt, de nem indokolatlan. Török Béka aranyért megy, a kép pedig az összefoglalót adja!
A kommentátor, ha hiszik, ha nem, én voltam. Bizony, még zöldfülű ezen a nagy premieren. Talán éppen ezért mertem olyat tenni, ami szigorúan tilos a televíziózásban. Elmondtam a nézőknek a helyzet fonákságát, és az éppen megkezdett mérkőzést közvetítettem. A kép meg minden egyéb aznapit sugárzott, én meg rádióst játszottam. Tudtam, hogy a rádió közvetíti élőben (Szepesi), de azt a szégyent nem engedhettem meg, hogy más sportágak aznapi eseményeiről adunk hírt, miközben egy magyar az aranyéremért öklöz!
A kaland ugyan bűnbocsánattal végződött, hisz’ a mi fiunk aranyérmet nyert, engem még meg is dicsértek az újságban.
Hát, így indultak a nemzetközi olimpiai közvetítések… Az olaszok, érthetően, hiába mondták nemzetközinek, ők „haza” sugározták.
És mi van ma? Illetve hogyan volt ez Párizsban? Hát éppen ezt akartam még elmondani.
Tisztelt Olvasók, tisztelt olimpiarajongó Barátaim! Állítom, hogy ezt az olimpiát, igazán, a maga teljességében, kizárólag televízión lehetett látni, élvezni, örök élményként megőrizni! És ezt úgy is értem, hogy az, aki jelen volt, aki hosszan kuporgatott, hogy megküzdve utazási problémákkal, vonat- és repülőkésésekkel, sanyarú, de drága elszállásolási terhekkel, a megnyitó és záró ünnepségtől való távoltartással, sorolhatnám még... Szóval mindazok, akik nagy áldozatokat hoztak, hogy azt mondhassák „ott voltunk, és a helyszínen láttuk”, együttérzéssel ugyan, de azt kell mondanom, hogy tévednek. Azok látták, akik tévén nézték!
S ez még nem minden. A sportolókat is megfosztották attól, hogy együtt vonulhassanak fel a megnyitón. „Bárkákba” ültették vagy inkább állították őket, és végighajózhatták a párizsi Szajnát, de egymásnak legfeljebb csak a zászlócskáikat lobogtathatták. A látványt, a gyönyörűtől az ízléstelenig, a félelmetestől a meghökkentőig, a „háziak” nyújtották.
Attól tartok, hogy ez most már mindig nagyjából így lesz. Győzött a televízió, és (halkan mondom) benne a reklám.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.