Nagyon rosszul viselem, ha valami testi bajom van. Tudom, nem vagyok evvel egyedül... De ez nem vigasztal. Módszerem ilyenkor egyszerű: közeli hozzátartozóval nem közlöm, mert a faggatással (hol?, mióta?, mennyire?), aggódással (mutassuk meg orvosnak, kössük be, borogassuk stb.) csak mélyebbre ásom magam a kétségbeesésbe (csak nem az a legrosszabb, amire gondolok, csak nem kell megműteniük, csak nem? Úristen!). Tehát mélyen hallgatok, de azonnal intézkedéseket foganatosítok.
Ez esetben, egyik este, fogmosáskor, nyilallt egyet a fogam. Egy hátsó-alsó bal oldali. Felcsengetni a bájos mosolyú fogorvos hölgyet már késő lett volna, bekaptam hát egy tablettát, amely csakhamar hatott, én meg elaludtam. Reggel aztán mihelyt lehetett, időpontot kértem és kaptam, és hamarosan megtudtam, hogy a fájdalmat egy bölcsességfog okozza, amely amúgy sem hasznos (?). „Kapjuk ki!” – szólt a verdikt. (Hogy ilyen esetekben miért használ minden doktor többes szám első személyt, sohasem fogom megérteni, hisz én például még soha nem foglaltam állást ilyesmiben.)
Szóval „kikaptuk”. (Ha egyszer ez nyugtatja meg...) Ám ezzel még nem volt vége, mert két gyökere (nem a doktoré!) kétfelé állt, így azzal volt még munka olyannyira, hogy a végén össze is kellett varrni a keletkezett űrt.
– Ráerősítettem egy kötést, amelyet holnap reggel már el lehet távolítani – bocsátott el biztató mosollyal a „kikapásban” oly biztos kezű munkatársam.
Jó éjszakám lehetett, gondoltam, mert – ugyan korán fent voltam – egyszer sem ébredtem fel. Reggel viszont annál inkább! Gyorsan kaptam magam, uzsgyi!, ki az ágyból, és indultam elvégezni kitűnő munkatársammal közös munkánk utolsó fázisát, a tampon eltávolítását. A művelet helyszínének a nappalinkat jelöltem ki, és tüstént hozzá is láttam.
Óriásit eshettem, mert néhány pillanatig, már a földön fekve, semmit sem láttam, és miután egy felborult szék és a könyvespolc közé landoltam, megpróbáltam feltápászkodni. Nem nagyon ment a dolog, de szerencsémre a harmadik kísérletem előtt megérkezett a helyszínre a feleségem, akit a zuhanás robaja ébresztett.
Tápászkodásom látványa még nem hozta lázba, de a padlót borító vér lassan terjedő volta már megtette a hatást. Jöttek a mentők (öt személy), vittek a sürgősségire. Itt aztán úgy éreztem, mintha életemért megmozdult volna a modern orvostudomány. Vettek vércseppet az ujjamból, kaptam tetanuszinjekciót (kettőt), mértek vérnyomást, vizsgálták a szememet (úgy értem: a látásomat) és a járásomat is, mígnem végül egy szép, fiatal, szőke orvosnő öt szabályos öltéssel varrta össze a sebemet, továbbá egy kis papíros építményt helyezett el a fejem búbján.
– Holnap reggel már el lehet távolítani – mosolygott rám a Szépszőke, s nekem a rémülettől összeugrott a gyomrom. Szóról szóra így mondta a Fogorvos úr is, és lám, mi lett belőle?
Mi vár rám holnap?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.