Urbán Péter: Videóbíró: az igazságosság illúziója

Hogy ki játssza a legszebb focit, és ki nyeri az Eb-t, arról megoszlanak a vélemények. Mégse erről diskurálunk a legtöbbet a haverokkal, hanem tudják, miről? A videóbíróról. Ismertebb nevén VAR (Video Assistant Referee). Azért vezették be – elvileg –, hogy kiszűrjék (de legalábbis csökkentsék) a téves ítéletek számát, és igazságosabbá tegyék a futballt. Hogy ne a vitatott bírói döntésekről szóljanak a híradások a meccsek után, hanem a fociról. Ehhez képest az a benyomásom, hogy soha nem vitáztunk még ennyit bírói ítéleteken, mint most. Miért nem volt szabálytalan Gündogan megmozdulása Orbán ellen, miért kapott büntetőt Románia Szlovákia ellen, vagy miért érvénytelenítették Xavi Simons gólját a franciák ellen? Hogy csak pár vitatott ítéletet említsek. Ha valaki azt remélte, a véleményes döntések eltűnnek a VAR-nak köszönhetően a fociból, annak be kell látnia, hogy ugyanúgy jelen vannak továbbra is. Csak most már a lassított felvételeket bámulva vitatkozunk, kimerevített pillanatképekkel érvelünk, és szinte már a Forma-1-be illő számítógépes adatokkal dobálózunk. 

A VAR-nak köszönhetően elveszünk a részletekben. Hosszú percekig várunk arra, hogy megállapítsák, les volt-e vagy se. Aztán kiderül, hogy igen, mert egy centiméterrel előbbre volt a csatár lábujja. A technokraták szerint így az igazságos. Hogy gyakorlatilag semmi előnyhöz nem juttatta a támadót az a tíz milliméter? Az lényegtelen. Előbbre volt, nincs min vitatkozni, punktum. (Lukaku meg sajnálhatja, hogy ilyen nagyra nőtt.) Hogy a lesszabály még akkor született, mikor nem lehetett kimerevíteni a mozgóképeket, hanem létezett még olyan, hogy „egyvonal”, hisz gyakorlatilag (értsd: nem tízszeres lassításban, hanem a tényleges sebességnél) nem volt különbség a védő és a támadó között az átadás pillanatában? Ez se számít, a lényeg, hogy fekete-fehéren lássuk, ki volt előbbre, és kész.

És akkor még nem is beszéltünk a kezezésről. Hozzáért, vagy sem? Majd a százszoros lassítás megmutatja, hogy súrolta a középső ujját, vagyis nincs miről beszélni, tizenegyes. Így az igazságos. Hogy a labda irányt se változtatott? Hogy nem a kéz nyúlt a labda felé, hanem rárúgták? Az smafu, kérem szépen. Ne bonyolítsuk, az egyetlen objektíven ellenőrizhető tény, hogy hozzáért-e a kezéhez, vagy se, minden más szubjektív megítélés kérdése.  

Megvan önöknek a Fekete tükör című sorozat (eredeti címén Black Mirror), amely a technológiai fejlődés veszélyeire hívja fel a figyelmet? Minden részben fel van nagyítva egy-egy – egyébként pozitívnak tartott – technológiai vívmány, hogy megmutassa annak negatív hatásait az életünkre. Az egyik rész arról szól, hogy az emberek fejébe emlékchipet ültetnek, ami mindent rögzít. Így már nem vagyunk kiszolgáltatva az emlékezetünk szeszélyének, hanem minden pillanatunk visszanézhető, lelassítható, felnagyítható, kikockázható. Nincs többé vita arról, hogy ki emlékszik jól vagy rosszul, hanem visszanézzük, s már látjuk is, mi az igazság. Hát nem jó?

Amióta bevezették a futballban a videóbírót, úgy érzem magam, mintha ebben a sorozatban lennék. Minden meccs egy újabb kilencven perces epizód. Percekig álló játék, késleltetett gólörömök, kamerafelvételeket bámuló játékvezetők, lassított felvételek minden szögből. Hát nem jó?

Ha engem kérdeznek: nem jó. Se a memóriachip, se a VAR. Tudják, hogyan végződik az említett rész a sorozatban? A főszereplő, miután tönkrement a házassága az életük jeleneteinek folyamatos visszanézésétől, egy pengével kivágja a fejéből a memóriachipet. 

A VAR vajon eltávolítható még a fociból, vagy végérvényesen rátelepedett?