Nem szeretnék olyan világban élni, ahol nincs karácsony.
Szükségem van a szeretet ünnepének melegségére, mert a hétköznapok kietlen ridegek tudnak lenni. Szükségem van a kis Jézus születésének megünneplésére, hogy a háborúk pusztító kegyetlenségét, a gyógyíthatatlan betegek szenvedéseit és a társadalmi megosztottság erőszakos megnyilvánulásait látva se veszítsem el a hitem az emberi jóságban és az isteni gondviselésben.
Szükségem van József alázatára, hogy elhiggyem, a férfi ereje nem a kigyúrt felsőtestben vagy a bivalyerős sportkocsiban rejlik, hanem az önzetlen kitartásban és a szelíd határozottságban. Hogy nem az az erős, aki nagyot bír ütni, hanem az, aki a kemény (sors)csapások súlya alatt is talpon tud maradni. Hogy nem annak van igaza, aki a leghangosabban kiabál, hanem annak, aki képes hallgatni és meghallani másokat is.
Szükségem van Mária hűségére és tisztaságára, hogy ne dőljek be az agyonsminkelt műmosolyoknak és a retusált profilképeknek, mert hazudnak. Mi a fontosabb: a látszat vagy a lényeg? (Schein oder Sein?) Mária példája emlékeztet a helyes válaszra: a kordivat kreálta hamis nőideálok egy kirakatvilág élettelen viaszfigurái csupán, az igazi, időtálló szépség belülről fakad.
Szükségem van a jászolban fekvő kisded ártatlanságára, hogy valóban elhiggyem, „jól csak a szívével lát az ember, ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan”. Hogy nem a Facebookra kiposztolt képek lájkvadász látszatharmóniája számít, hanem a valóságos emberi érzések megélése a lényeg: öröm és szomorúság, félelem és remény, harag és szeretet, féltékenység és hűség. Harag és megbocsátás. Sértődés és kiengesztelődés. Ezek mind mi vagyunk. Te is, én is, ő is.
Szükségem van a betlehemi csillagra az égbolton, hogy vezérem legyen a felgyorsult fogyasztói társadalom sötét útvesztőjében. Hogy fényében lássak tovább a saját egómnál, s vegyem észre: van felettünk valami nagyobb, magasztosabb, bölcsebb, ami gyógyító értelmet ad a földi lét összes fájdalmának. Hogy a Teljességhez nem a birtoklás, hanem az elengedés vezet.
Szükségem van az emberré lett Isten törékenységének megtapasztalására, hogy ráeszméljek a saját sebezhetőségemre. Hogy felismerjem az emberi tökéletlenség mögött meghúzódó isteni képmást, amelynek a mintájára teremtettünk. És amelynek a megtalálása lehetetlen az árnyoldalunk felfedezése és elfogadása nélkül.
Szükségem van a Megváltó születésének újbóli és újbóli megünneplésére, hogy megtanuljam: a világot már megváltották, nem nekem kell. Hogy nem a mókuskerék minél gyorsabb pörgetése és a sikerek hajszolása tesz boldoggá, hanem a jelen tudatos megélése és az apró örömök önfeledt átélése nyújt tartós belső békét. Hogy a végső számadáskor nem az számít majd, mennyi év volt az életünkben, hanem hogy mennyi élet volt az éveinkben.
Szükségem van a Csendes éj fennkölt dallamára, hogy elnyomja a zakatoló világ fülsiketítő zajait. Hogy mikor az orgonaszó elnémul, a szent csendben meghalljam az angyalok suttogását. („Mindenek nyugta mély, Angyalok hangja kél.”)
Szükségem van a pásztorok énekére, hogy megnyugodjak: aki hisz, az soha nem marad egyedül. Hogy nemcsak az én meg a te van, hanem létezik a mi is. Te, én meg ő együtt. Különbözően, mégis közösen. Mert közösségben lenni jó.
Szükségem van az ádventre is. A reményteli várakozásra, a roráték titokzatosságára, a lépésről lépésre haladásra, a be- és kilégzésre, a vándorlásra, a helyes útra, a tévútra, a bolyongásra, a célba érésre, a visszafordulásra, az újrakezdésre, a folytatásra. A fentre és lentre. A sorsra meg a szabad akaratra. A kérdésekre meg a válaszokra. A kérdésekre nem érkező válaszokra.
Szükségem van a templomokban imára kulcsolt kezekre, az oltár előtt térdet hajtó emberekre, az égre szegezett könnyes tekintetekre, mert mélységet adnak ennek a 21. századi felszínes világnak.
Nekem ez jelenti a karácsonyt.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. december 17-ei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.