„De szeretnék én is, hej, jó sokáig élni, nézni, hogy lesz fiúból legény, aztán férfi…” – dúdolom magamban, miközben nézem a focizó gyerekeket. „Apa, lemehetünk focizni?” – így kezdődött a dolog. Reggel hét óra magasságában. Szombaton. Mikor felhívom a figyelmüket a korai időpontra, leintenek: meg vannak beszélve az új barátaikkal, hogy a focipályán találkoznak. Mit mondhattam volna, mehettek, persze. Családos cserkésztanyázáson vagyunk. Jó emberek közt, biztonságban. („Fényben ülés és széltolás, a széléig merészkedés, napfelkelés, parton futás, elbotlás, fényben ülés.”)
Azért csendben figyelem őket a teraszról: ahogy összepacsiznak, elosztják a csapatokat, és minden egyes góllövés után utánozzák a kedvenceiket („Én Müller vagyok”), vagy éppen nagyokat röhögnek egymáson és egymással a félresikerült cseleken. Az elején csak négyen vannak, aztán szépen lassan ellepik a bekerített műfüves pályát: lányok, fiúk, ovisok és kisiskolások együtt.
A cserkészet az egyik legjobb dolog (a foci után), amit a fiaimnak kívánhatok. Közösség, hit, természetközeliség, szolgálat, következetesség, felelősségvállalás – kívülállóként ezeket az értékeket testesítik meg nekem. Nagyon sok cserkészt ismerek, barátaim is vannak közöttük, ők az élő bizonyítékai annak, hogy ezek az erények nemcsak papíron léteznek, hanem valóban erre nevelik a fiatalokat. Az én életemből kimaradt a cserkészet (eddig!), de a feleségem letette a fogadalmat, így a legnagyobb örömömre csatlakozhattunk a családos cserkészetbe.
A tanyázáson az első perctől fogva érződik, hogy egy élő közösségbe csöppenek bele: a felnőttek hosszú ölelésekkel üdvözlik egymást, a gyerekek meg úgy keverednek egymással és a szülőkkel, hogy kívülállóként meg se tudom mondani, ki kihez tartozik. Péntek délután érkezünk, de szombat ebédkor már a mi legidősebbik – egyébként inkább félénk – fiunk is átül az új barátaihoz, a „fiús asztalhoz”.
A gyerekkorom érzéseit hozza vissza ez a három nap, mikor szabadon császkálhattunk a faluban, mert mindenki ismert mindenkit, s mindenki vigyázott mindenkire. A gyereknevelés felelőssége megoszlott, nem csak a szülők vállát nyomta, ott voltak a nagyszülők, nagybácsik, szomszédok, rokonok, barátok. A faluközösség. Ilyen hangulata van a családos cserkészetnek is: a pár hónapos csecsemő kézről kézre jár, hogy a szülők befejezhessék az ebédet, mikor az egyik kislány egy hajmeresztőt bukfencezik a rollerével, féltucat kéz segíti fel, mire a saját apukája odaér. Nem csak egymással vagyunk itt, egymásért is. Igazi családi idill. („Hátradőlés, napnyugovás, fényben ülés, hunyorítás.”)
„Anya, de hol van a tábortűz?” – teszi fel sokadszorra a háromévesünk a kérdést. Neki még nehéz elmagyarázni, hogy az esti tábortűz a napzáró rituálé neve, akkor is így hívják a cserkészek, ha nem lobban fel a láng. Mikor a teremben felcsendül az első dal, elfelejti a tüzet. Belefeledkezik az éneklésbe, a keretmesébe, nagyokat kacag a poénokon, és próbálja ő is mutogatni a kezecskéivel, amit a többiektől lát. Körben ülünk, gyerekek és felnőttek együtt, hetvenen, majdnem húsz család, akik az ország különböző pontjaiból érkeztek (Szepsitől Újváron át Pozsonyig). Identitásformáló ereje van ennek az együttlétnek. Hidakat épít a generációk közé, barátságokat szül a fiatalok körében, erősíti a magyarságtudatunkat, közelebb hoz a természethez, és ápolja a hitünket.
„Családos cserkésztanyázás vi-gyázz!” – nem tehetek róla, de ezeket a vezényszavakat nem tudom megszokni. Negyven éves fejjel már túl katonásak nekem, de a gyerekeknek tetszenek, egy ideig még a tanyázás után is ismételgetik otthon egymásnak. Ám legyen. Egy nagyon jó barátom jut eszembe, aki saját bevallása szerint agnosztikus (nem istentagadó, csak nem hívő), de örül, hogy a felesége jár a gyerekekkel vasárnaponként a templomba, s a hitre neveli őket. „Ha hisznek Istenben, nagyobb az esélye, hogy jó emberek lesznek” – mondta ő nem hívőként. Valahogy így vagyok én is a cserkészettel: segít, hogy a gyerekekből derék, becsületes felnőttek váljanak. Ez már nem kis dolog manapság. Köszönjük, kedves cserkészek. Vagy a ti szóhasználatotokkal: de jó, hogy itt vagytok!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.