Aki utazott már szerpentinen, vagy játszott valaha autós videójátékot, az tudja, mekkora erőfeszítés úton, jó úton maradni. A hajtűkanyarok, ahol izomból kell teljesen elcsavarni a kormányt, és homlokegyenest az ellenkező irányba fordulni, még a gyakorlott sofőrök életét is kockára teszik. Ébernek kell lenni, változtatásra készen állni, hiszen az ilyen terepen csak a hirtelen módosított irány visz el minket oda, ahová eredetileg menni szerettünk volna. Ha nem vesszük észre, ha görcsösen ragaszkodunk az eredeti haladási irányhoz, a cél helyett a szakadékban találjuk magunkat, s az utunknak bizony vége.
Sokszor úgy érzem, a legszűkebb (bécsi szlovmagyar magyar) környezetem tele van ilyen hajtűkanyaroktól edzett emberekkel. Olyanokkal, akik sokáig egy, mások által kijelölt úton haladtak, talán hátra is dőltek, gondolván, minden rendben van, amikor valaki vagy valami gyökeres változásra kényszerítette őket. Na nem a videójátékban, hanem a való életben! Van, hogy bebukott a vállalkozásuk, hírt kaptak egy súlyos betegségről, vagy csoportos leépítés következményeképp a biztonságos állásukból az utcára kerültek. Másnál a kanyar egy hirtelen felbukkanó férfi vagy nő képében jelent meg évtizedes házasságot próbára téve...
Aki munkaidejében kutató, az az irodából kilépve sem tudja könnyen levedleni a szerepet. S én már egy ideje folyamatosan figyelem, kérdezgetem őket, hogy miből lehet kiszimatolni az ilyen helyzeteket. Honnan lehet tudni a mi sokszor monoton, szürke hétköznapjainkban, hogy bizony MOST közelít a csavar. Milyen érzés ráeszmélni, hogy azonnal változtatni kell, különben baj lesz? És hogyan lehet jól kezelni az irányváltással járó émelygést, amely elkerülhetetlenül a csomag része?
Beszélgetek egy nemzetközi adótanácsadó cég vezetőjéből lett jógaoktatóval arról, hogyan tudatosult benne, vagy kiengedi a gyeplőt a kezéből egy időre, vagy belehal a tempóba. Meghallgatom a volt evangélikus lelkészt, aki egy belvárosi templomot és népes közösségét hagyta faképnél, hogy látszólag „magányos munkanélküli” legyen. Nézem az olimpiai közvetítést, benne az amerikai szertorna csillagát, aki a tokiói döntőben, kamerák kereszttüzében önmagát (a lelki egészségét) választotta az arany helyett. S egyre többször gondolkodom el arról, mennyire nem csak a felfelé ívelő nemzetközi karrier sajátossága az „egyetlen helyes útnak” nevezett hurok, amely rá tud szorulni az ember nyakára. A városszéli egyenbungalló, a szabályos tujasor, a hortenziák, a kétévente új Audi meg színjeles gyerek is lehet az. A ránk égett identitás, a tanult rugalmatlanság vagy a félelemből másokhoz simulás szintén.
Buborékomban látom, figyelem azokat is, akik észreveszik ugyan a hajtűkanyart, és bele is vágnának, az irányváltásba, de a környezet hatása erősebb. Ők azok, akik szerint a világ csak egyféle lehet, és mindig csak egy irányba haladhat. Azok, akik magukat elnémítva, a veszély teljes tudatában, egyenesen rohannak a szakadékba. A változó világ ugyanis soha nem várja meg, amíg majd mi egyszer elkészülünk. Fizikai tünetek vagy álmatlan éjszakák képében jön, és soha nem várja meg, hogy vállalkozásunk a jubileumi huszadik évébe lépjen. Hogy megkapjuk azt az előléptetést vagy meglegyen az az (olimpiai) arany.
A kanyar történik, ha körülnézünk, a társadalmunkban is. Barack nagyságú jégeső, ránk erőltetett (ön)cenzúra, mértéktelen korrupció, gázlángolás formájában röhög a képünkbe. És gyakran úgy érzem, talán az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még rajtunk múlhat, túléljük-e ezt a vad szerpentint. Már nem lehet finomkodni, nincs mire várni (jövő évi fesztiválra, következő választási ciklusra, kormányrendeletre vagy busás pályázati támogatásra). Ideje, hogy kinyissuk a szemünket, körülnézzünk, és tudatosítsuk, már ma is a saját levünkben (szorongásunkban, mohóságunkban) főlünk meg. Ideje gázt adni – de a hajtűkanyar sajátosságait figyelembe véve végre az ellentétes irányba!
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 17-i számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.