Tóth Erzsébet Fanni: Mondd el nekik...

„Tőlünk még soha senki nem kért bocsánatot! Nem is tudják, mit jelentett az akkor nekünk!” – mondogatták szemrehányóan. Hogy kik az ők, és kik a mi, soha nem derült ki pontosan. Mert a „mi” jelentette az elbeszélőt és egykori kistestvéreit, meg úgy általában vonatkozott ez azokra a szegény emberekre, akiket „ők”, az urak, amióta világ a világ, mindig kisemmiztek. Korszakoktól, politikai irányoktól függött, hogy szlovákok, csehek, oroszok vagy kommunisták voltak. Az „ők” egészen furcsa fordulatot is tudott venni, mert a hirtelen hatalommal felruházott, nincstelen szomszédból lett jéerdéelnök meg a nemszeretett polgármester is ide tartozott, ahogy az egészen közeli, már-már „mifajtánk” is, például a modern világban messzire került, meggazdagodott unokák és rokonok. Egyetlen közös jellemvonás kötötte össze ugyanis mindet: egynek sem számított, mi fáj a mamának, mi történt vele, min gondolkodik a hosszú téli estéken... 

Az ilyen „mondd el nekik” mondatok mélyen beleivódnak az emberbe, és vele utaznak mindenhova, akárhová viszi is az útja. Ma már kutatások egész sora bizonyítja szerte a világban, hogy akik (és akiknek családtagjai) komplex traumát éltek át vagy örököltek meg, azok számára az idő relatívvá válik. Nincs akkor és nincs most. Ha a háború okozta éhínség el is múlt, ha nem is jönnek már a „komunisták” a tehénkéért, a kisemmizéstől való félelem kimerevedik az időben. Állandóvá, mindent átjáróvá tesz a gyanakvás és a szorongás. 

Nemrégiben én is tankönyvpéldája lettem ennek. Munkámból adódóan megszámlálhatatlanszor álltam már katedrán, színpadokon, és meséltem a deportálásról. Amikor október végén a Cseh Tudományos Akadémia kutatóinak kellett volna előadást előkészítenem, mégis lefagytam. Mert, ugye, sokat hallottam, hogy „ezeket nem érdekli a mi ügyünk”. A kisebbségi kétség azt is mondta bennem, ez a helyzet veszélyes lesz. Én, az áldozatok unokája az egykori tettek színhelyén az elkövetők gyerekeinek, unokáinak mit is mondhatnék arról, mi az, amit ők tettek velünk? Szorongani kezdtem, pedig erre látszólag semmi okom nem volt: a cseh kollégák nagyon készültek a fogadásomra. Kérdezték, mit olvassanak el, hogy alaposan felkészüljenek az előadásra és beszélgetésre, s a közös múlt jegyében még szlovák levelezőlistákra is kiküldték a meghívást. „A peronon foglak várni” – írta a kutatóintézet vezetője. „Ne gyalogolj sokat, elviszlek. Ebédelünk is egyet az előadásod előtt a belvárosban” – tette hozzá egy mosolyjel kíséretében a Messengeren. Engem is várnak az állomáson... Ahogyan dédszüleimet és sok más sorstársukat várták, akik egy másik korban, egy sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vonatoztak „a csehekhez”, akik „válogattak közülük, mint a rabszolgákban”. A legerősebbek, a munkára leginkább befoghatóak keltek el leghamarabb. A múlt és a jelen összeért.

Ott a cseh vonaton, miközben sokadszorra javítgattam át a prezentációm diáit (hogy ne legyen sértő, de ne legyen túl óvatos sem, használjak szakszavakat, mégiscsak az akadémiára megyek), mintapéldája lettem a kisebbségi stressznek és az ént háttérbe szorító, a többségnek megfelelni akaró magatartásnak. Szerencsés vagyok, hogy tudom, ilyenkor a legjobb, amit tehetek, hogy elengedem magam, és átlélegzem a helyzetet. Ha újra és újra hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan érzés, teret engedek neki, és ahogy jön, úgy el is fog illanni. Ez is egy a sok összetett traumaválaszunk közül. Egy olyané, amelyet évtizedekkel a születésünk előtt követtek el egymás ellen a családtagjaink. S amit ma – a mellékelt ábra alapján még nekem, az ezzel foglalkozó szakembernek – sem egyszerű szétszálazni. Hát ha még a szőnyeg alá söpörjük őket, akkor szinte biztos az ismételt orra esés.