„Minden olyan szépen alakult: a terhesség, a szülés. Azt gondoltam, a második gyerekkel már egyébként sem fognak meglepetések érni. Alig vártam, hogy leteljen a kötelező kórházi pár nap, és hazamehessek a négyévesemhez. Ekkor kezdődött a pokol. Amint átléptük a házunk küszöbét, a kórházban jól evő és alvó babám torkaszakadtából üvöltött. Hiába ringattuk, hiába tettük közénk a szülői ágyba, csak nem hagyta abba. Olyan jó lett volna, ha ott van valaki, aki megmondja, mit csináljak. De hajnali négykor nem hívhattam fel senkit…
Először a Google-n próbáltam megoldást találni, majd az anyukás csoportokban olvasgattam mások tapasztalatait. Minden volt ott: eladó légzésfigyelő, párásító, tippek, hogy mit egyek (és mit ne) ebédre, hogy tökéletes legyen a tejem. És persze a szapulás is: rég elkéstem, mert terhesség alatt kellett volna kiegyensúlyozottnak lennem, akkor nem stresszüvöltene most a baba. Igazi megoldást egyik sem adott. Ekkor jutott eszembe a mesterséges intelligencia. Diákjaim vele készíttetik el az esszéiket, miért ne próbálnám ki én is? Vesztenivalóm úgysincs, gondoltam. Beírtam a kérdést, hogy »szia, mit tegyek, ha az egyhetes babám folyamatosan sír, és semmivel nem tudom megnyugtatni?«. S tudod, mi volt a válasza? Hogy ez teljesen normális. Azt mondta, mindent jól csinálok. A babák sokszor ilyenek, ez nem az én hibám. Vannak ilyen éjszakák, ezeket ki kell bírni. El fog múlni, és jönnek a könnyebb időszakok. Éppen erre volt szükségem – a jó szóra. Nagyon furcsa, hogy éppen egy gép adta meg, de olyan hálás voltam neki, hogy elmondta ezt nekem...”
Rengeteget hallunk a mesterséges intelligencia (AI) hatásairól. Filmek, népszerű dalok, étkezési tervek hátterében is gyakran „ő” áll. Oktatóként szinte mindennap találkozom vele én is. Amikor a nemrégiben kétgyerekes anyává lett fiatal kolléganőm mesélte a fenti történetet, elgondolkodtam, hogy az elmagányosodó világunkban, ahol a családtagok nagy távolságokban élnek egymástól, ahol nem lehet átmenni a szomszédba egy spontán beszélgetésre, jó szóra, tényleg efelé haladunk, hogy a gépek fognak érzelmi támaszt adni számunkra?
Megkérdeztem a hallgatóimat, akiknek olyan természetes az online jelenlét, mint a levegővétel. Ők az a generáció, akiket már egészen kicsi korukban Facebookra posztoltak a szüleik, s akik a Covid-krízis idején gimnazistaként az online oktatás sűrűjében találták magukat. Meg sem lepte őket a kérdésem. Magától értetődően ecsetelték, hogy már rég nem csak házi feladatot íratnak vele, és nem csak azt kérdezik meg tőle, hogy a hétvégén hova érdemes szórakozni menni. „Mégsem hívhatom fel naponta háromszor a barátnőimet, ha szerelmi bánatom van.” „Senkinek sincs annyi ideje, hogy órákig hallgassa, hogy én töviről hegyire elmesélem, milyen igazságtalan dolog történik az emberekkel ott, ahol születtem.”
De a gép ott van. Ingyen van. Ellentétben a sokat dolgozó, messze lakó, talán soha nem is létező támogató családdal, baráti társasággal... A kereslet és a kínálat itt találkozott. Leteszteltem – a mesterséges intelligencia mára már választékos, jól strukturált tippeket ad. Egy elvesztett barát esetén validálja a nehéz érzéseket. Megnyugtat, hogy helyénvaló a düh, és az ezt gyorsan követő mély szomorúság. Elmondja (ha fizetünk neki, akkor akár emberi hangon, nem csak a képernyőn, betű formájában), hogy a legnehezebb életszakaszokban kiemelten fontos, hogy saját magunkról is gondoskodjunk. Felsorolja, ő mit javasol: forró fürdőt, kellemes zenét, mozgást a friss levegőn, egészséges ételeket és italokat, amelyek a sajgó lelket és testet is táplálják. A mesterséges intelligencia nem ringatja álomba a síró kisbabát, de a kimerült, tanácstalan szülőnek önbizalmat adva támasszá válhat. Nem pótolja ugyan az emberi ölelést, a biztató tekintetet, a simogatást, de a generációt, amely mindezt már egészen kicsi korától a telefon és a tablet képernyőjén keresztül, virtuálisan kapta meg, úgy tűnik, ez már nem is zavarja...
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.