Soha nem gondoltam volna, hogy le fogom írni a húsvéttal kapcsolatban, hogy hiányzik. Gyerekként elviseltem, kiskamaszként utáltam, tizenéveim végén pedig valósággal bojkottáltam a locsolkodást és az azzal járó felhajtást.
Addigra (a 90-es évek végére) nekem úgy tűnt, hogy nem is maradt más belőle, csak idegesség, takarítás, nagybevásárlás, korán reggeltől szép ruhában ülés és az órák előrehaladtával egyre kapatosabb férfiak kérdéseire illedelmes válaszadás. Frusztrált, hogy a tévében ilyenkor nem nézhettem azt, amit akartam (mert mit szólnak), és őszinte sem lehettem, mert értékelni kell, hogy eljött hozzánk a „bátyja” meg a „sógor”. Igazságtalannak tartottam, hogy mi, lányok csak adunk, a fiúk pedig érdemtelenül zsebelik be a húszasokat és a Kinder-tojásokat. Persze nagymamám mindig úgy vásárolt be, hogy maradjon a lányunokáknak is a csokinyúlból, de hol volt ez ahhoz képest, ahogy a fiúk egymást túllicitálva harsogták, ki mennyit öntözött össze, és mit vesz belőle az idén…
Gimnazista koromra az anyukám a cinkostársammá vált. Akkoriban kollégiumban, aztán az ottani helyhiány miatt albérletben laktam. Jó alibi volt, hogy a gimnáziumban sokat kell tanulni, én meg ráadásul még nyelvvizsgára is készülök. Húsvéthétfőn azonban soha nem ott, hanem a perbetei házunk egyik kisszobájában kuckóztam be magam. Emlékszem, ahogy egy pokróc alatt lapítok, mert be-beszűrődött az idősebbek hangja, akik (az alkoholtól is felbátorodva) erősködtek, hogy hozzon már valaki elő, mert ők addig nem tágítanak, amíg engem meg nem tudnak öntözni.
Gyorsan változott a világ. Nem telt bele tíz év, és csendessé vált a húsvéthétfő. Fájdalmas emlék az utolsó. Nagymamámmal ketten készítettük el kora reggel a hidegtálat, mondván, ha valaki idetévedne, mégiscsak legyen valami az asztalon. Egyetlen idős férfi jött el, hogy a becsületét megvédje, pedig erősen zihált, mire biciklijével felkaptatott hozzánk a „nagypartra”. Tudtuk róla, hogy súlyos beteg, de illemből vagy megszokásból csak meg kellett kérdezni, amit évekig mindig: „erőset vagy édeset?”.
Aztán mire nekem is gyerekeim lettek, már nem volt, aki locsolni járjon. Én könyvekben és képernyőn tudom csak megmutatni, ahogy népviseletbe öltözött fiúk nagy csapata lefog egy sikítozó lányt, és több kannányi kútvizet zúdít rá. Nehéz hitelesen elmagyaráznom, miért szép hagyomány ez, ha én sem értettem soha, hogy akit bántanak (mert hogy is lehetne az udvarra kirángatást, a kúthideg vizet értelmezni), az miért mosolyogva ajándékozza meg sok órányi munkával elkészített hímes tojással azt, aki vele rosszat tett.
A húsvét, jobban mondva azok, akik a húsvéti szokásokat fenntartották, mégis hiányoznak. Hiányoznak a sógor bácsik, akik nemcsak ezen a napon, hanem amikor az utcán találkoztam velük, mindig megszólítottak. Akár csak annyira: „mész ti is?”, amire nem is nagyon vártak más választ, mint a „megyek, megyek”. Ennyiből már érezte az ember, hogy látják, hogy fontos. Nagyvárosban nem is olyan egyértelmű ez manapság.
Hiányoznak az ángyik, akik hétvégente pogácsát és habos süteményt sütöttek, mert a nagycsaládban mindig volt valaki, akit köszönteni kellett. Akik, ha a kertjükben hamarabb termett a retek, mint a miénkben, hoztak belőle nekünk is. Hiányoznak a bármikor betoppanó szomszédok, akikkel meg lehetett beszélni a semmit és a mindent is. Akik, bár gyerekkoromban dühített, tudni vélték, milyen volt az anyukám vagy a nagypapám gyerekkorában, és rendszeresen összehasonlítottak velük. Emlékeztek, és emlékeztettek, hogy mi mindannyian egy nagy rendszer része vagyunk, amely egyszerre tart meg és sodor is tovább.
A képeskönyv húsvétja, a YouTube locsolóverse ezt már nem tudja. Megvehetem az olcsó, műanyag dekortermékeket, de abban nincs szív, nincs benne otthonosság. A hidegtálat, úgy, ahogy annak idején láttam, én is mindig elkészítem. Sütünk kalácsot is a lányaimmal. S mivel szeretnek barkácsolni, a húsvéti hétvégén biztosan alkotunk is valamit együtt. S itt az „együttön” van a hangsúly, mert ahogy egykor, így ma is ez a legfontosabb. Az ünnepen belül az emberek maguk.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.