Tóth Erzsébet Fanni: Az egyebek…

Emlékszem, Pozsonyba kellett utaznom, hogy átvegyem a megbízásomat. Budapestről az akkor még létező Malévvel Bukarestbe repültem, ahol a nevemet jelző kis táblával várt a helyi szervezőcsapat, hogy elvigyen Brassóba a prezentációkkal, csapatépítőkkel és kirándulásokkal is tarkított szakmai programra. Fantasztikus lehetőség volt ez akkor nekem, az éppen nagykorúvá vált, kis szlovákiai magyar faluban felcseperedett lánynak, aki ezelőtt még repülőgépen sem ült soha. A szóbeli angolérettségi előtt pedig nem is kívánhattam volna magamnak jobb nyelvgyakorlási lehetőséget. Mégsem ezért maradt igazán emlékezetes számomra ez az egész.

Megérkezvén a családi panzióba egy írországi szobatársat kaptam. Nevetve konstatáltuk, milyen sok bennünk a hasonlóság. Nemcsak a hullámos hajunk, a kék szemünk és az utazási vágyunk, hanem az is azonnal összekötött minket, hogy kamaszkorunk elején dacolva a családi akarattal kijelentettük, mi többé nem eszünk húst!

Mondanom sem kell, ezzel az elhatározásommal az akkori perbetei valóságomban kvázi ufóvá váltam. Az akkoriban még létező disznótorok, nagycsaládi összejövetelek állandó témáját szolgáltattam azzal, hogy sem a friss hurka, sem a szaftos pecsenye nem volt „elég jó” nekem. És nem volt ez másként az erdélyi panzióban sem... Susan és én a szállásadók szemében már az első estén „mások” lettünk. Szorongva kérdezte a tulajdonos, hogy mondjuk meg őszintén, akkor mi mit is szándékozunk itt egy hétig enni, mert ő elképzelni sem tudja, mit adjon nekünk. Ha nem eszünk disznóhúst, akkor a csirke jó lesz? Ha reggelire nekünk nem felel meg a szalámi, akkor szerezzen be virslit? Gyakorlott versenyzőként felváltva nyugtattuk a szobatársammal, hogy nem kell ebből ekkora ügyet csinálni. Sőt, külön főzni sem! Bármilyen köretet megeszünk, amit a többieknek szán. A rizs, a krumpli, a tészta számunkra nem probléma, és biztosan akad a konyhában egy kis gomba, karfiol vagy egyéb zöldség, amelyet grillezve, rántva, szószba főzve valahogyan el tud nekünk készíteni.

Az ő világképébe azonban így sem fértünk bele. Számára a normális ember csak az volt, aki normálisakat evett. Az egyébnek ‒ például a vegetarianizmusnak ‒ ott helye nem maradt. 18 évesen nagyokat kacagtunk Susannel, hogy pedig mi még mennyire „easyk” vagyunk a többiekhez ‒ például a vegánokhoz vagy a komoly ételallergiásokhoz, a szigorú étrendet követő sportolókhoz ‒ képest... Viccelődtünk, mit tenne ez az idősödő férfi akkor, ha tojás-, tej- és gluténérzékeny vendég érkezne hozzá?

Ott, a Brassó melletti fogadóban minden egyes étkezés felettébb kínos helyzetté vált. A normális, a hagyományos fogalmának szűkre szabott kerete a jó szándékú, ám vaskalapos tulajdonost és vele együtt az egész társaságot újabb és újabb konfrontálódásra kényszerítette. Látványos erőlködése, hogy a saját igazáról meggyőzze Susant és engem, na meg a többi, húsevő vendég előtt se veszítse el a tekintélyét, amiért mindig ugyanazt tette le kettőnk elé az asztalra (rántott sajtot ebédre és vacsorára napokon keresztül), nem tette őt jobb vendéglátóvá, sőt! Egyre kellemetlenebb lett, hogy a magyarázat ellenére még mindig nem érti, hogy bár az illatos töltött káposztájával meg a rántott húsával nincs az égvilágon semmi baj, hiszen sokaknak az asztalnál nagyon ízlik, léteznek igenis olyanok, akik ‒ hagyomány ide vagy oda ‒ egészen egyszerűen nem kérnek belőle.

Mi ketten, a rebellis fiatal nők nevetségesek voltunk számára. Olyanok, akikről tudomást sem akart szerezni. (Erdélyi barátaim szerint az egyedüli szerencsénket az jelentette, hogy fizető vendégek voltunk, nem pedig a lányai vagy a diákjai, beosztottjai.)

Hogy mi történt az idők során a férfi vállalkozásával, képes volt-e az olyan különc igényekre reagálni, amilyenek nem húsevőként mi voltunk, nem tudom, nem követtem. Gyanítom azonban, hogy ha az „ez itt így szokás” jegyében továbbra is ignorálta az „egyéb”, a „más” kategóriát, az hosszú távon nem az általa vezetett intézmény javát szolgálta.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. november 5-i számában jelent meg.