Évekkel ezelőtt egy konferenciát követő vacsorán elhangzott mondat beégett a tudatomba. Egy félig svájci, félig japán származású kolléganő mesélt a messze töltött, számomra igencsak különlegesnek tűnő gyerekkoráról, melynek édesapja súlyos betegsége, majd korai halála vetett végett. Családi tragédiák történnek sajnos mifelénk is, a fiatal japán férfi végakaratához hasonlóról azonban addig soha nem hallottam. Halálos ágyán meghagyta fiatal, német ajkú feleségének, hogy bármilyen nehéz is legyen egyszer majd az élete a három kicsi gyerekével, soha semmiben ne fogadjon el segítséget a távoli rokonaitól és ismerőseitől. Mert Japánban úgy tartják, a szívesség olyan dolog, amelynek számláját ha nem egyenlítik ki időben vagy kellőképpen, az ajándékozott soha nem szabadul az ajándékozótól. Azaz: ami ingyen van, az mindig a legdrágább! A svájci fiatalasszony így a temetés után inkább összecsomagolt, és örökre hátat fordítva a szigetországnak saját hazájában, családtagjai között kereste friss özvegységében a támaszt.
Évek teltek el azóta, hogy ezt a történetet hallottam, de időről időre azóta is megfontolásra késztet. Az egyik munkahelyemen például, ahol a Covid-járvány előtti időkben még ritkaságnak számító, rugalmas és hibrid munkavégzést ajánlottak, jó szándékba csomagolva érkezett a végeláthatatlan feladatlista és a bármikor csörgő telefon hangja is. Vasárnap késő este még felhívtak, hogy másnap reggelre legyen kész a táblázat, és természetesnek vették, hogy az akkor még gyermektelen kolléganő (én) a végigdolgozott hét után szombaton is lelkesen fogadja a messziről érkezett vendégeket az irodaházban. A tükörben a karikás szememet látva mondogattam néha magamnak, hogy lám-lám, ingyen volt...
Máshol ugyan nem „ingyen”, hanem más név mögé bújtatva, „korlátlan személyes használatra” adták a méregdrága számítógépet és általa hozzáférést rengeteg, egyébként hozzáférhetetlen dologhoz. A kéretlen szívességnek munkavállalóként én ittam meg a levét. Mert ha már én kaptam a laptopot, engem küldtek ide meg oda, amíg mások pihentek. Nekem kellett a hétvégémet beáldozva már vasárnap hajnalban elutaznom, hogy a következő munkahetet időben elkezdhessem a kontinens másik felén fekvő fővárosban. S bár a reptéri busz elsuhant velem a képeslapokról ismert nevezetességek mellett, számomra azok nem voltak mások elmosódott mobilos fényképeknél. Az ablaktalan konferenciateremben eltöltött, végeláthatatlan munkaórákkal fizettem meg a „de jó neked, te ingyen mehetsz Párizsba” élményt.
„Adják a pénzt a magyarok, hát hogy utasíthatnánk vissza?” – kérdezte tőlem néhány éve egy református presbiter, amikor elkerekedett szemmel reagáltam arra, hogy egy elnéptelenedő kis faluban nemsokára épül a harmadik óvoda. „Most ingyen felépítik nekünk az épületet, bolondok volnánk azt mondani, hogy ne csinálják!” – magyarázta, s közben engem nézett furcsának, amiért a számára nyilvánvalót megkérdőjelezem. A politikusok jelenlétében megnyitott épületben nemsokára ingyen volt a vendégénekes népzenei koncertje, a szülőknek meg a budapesti pszichológus előadása. Ingyenbusszal mehettek a gyerekek kopjafát koszorúzni nemzeti ünnepen a szomszéd faluba, és ingyensüteményt majszolhattak még a velük utazó büszke nagymamák is.
Talán messze van az a Japán, talán a mi környékünkön nem úgy működnek az emberi kapcsolatok, ahogy a Távol-Keleten, legyinthetnénk. Talán dédanyáink komatálhagyománya, disznótoros kóstolóvivő szokásai, amikor ők is kaptak, tehát nekik is vinni kellett, a huszonegyedik században már elhalványultak. Talán egyetlen örömanya sem jegyzi már fel a sublót fiókjában lapuló receptes füzete utolsó lapjára, hogy Eszti lánya lakodalmára melyik sógorasszony mennyi tyúkot, tojást, zsírt hozott, hogy ha egyszer azok Zsófija és Ancsája férjez megy, ne maradjanak adósai senkinek. Vagy lehet, hogy manapság a számlát már nem vesszőkosárban és sústyaszatyorban elvihető hazaiban kell kiegyenlíteni, hanem valami másban? Mondjuk olyan „termékben”, amelynek hallgatás, csendes hűség, meghunyászkodás, fotó kedvéért egymás mellett felsorakozás a neve? S amíg a harminc tojást ugyanannyival lehetett viszonozni, ezek a jelenkori szívességek (talán eleve úgy tervezve) könnyedén kicsúsznak az ember kezéből, s adósként örökre elkötelezettjei leszünk az ingyenterméket nagy csinnadrattával ránk tukmálóknak.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.