Van egy játék, amit mostanában a bécsi alapiskolás kislányok előszeretettel játszanak, és ami a mi hétköznapjainkba is észrevétlenül belopta magát. A lényege csupán annyi, hogy az utcán járva az embernek észre kell vennie a sárga színű járműveket. A sárga autót, a sárga motorbiciklit és buszt... S ha észrevette, akkor el kell kiáltania magát (vérmérséklettől függően persze), majd meg kell érintenie a mellette ballagó játszótárs karját.
Reggelente, amikor álmosan próbálunk az iskolába bejutni, és délutánonként, amikor az egész nap terhét is cipeljük az egyébként is súlyos táskákban a hátunkon, mostanában ezzel szórakozunk. A kisebbik lányomról pedig bátran kijelenthető, hogy a sárga játék koronázatlan királynőjévé lépett elő a családban! Mert ő sziporkázik, amíg én fejben vagy már az irodában vagyok, és próbálom észben tartani, hogy amint beérek, fel kell hívni, meg kell válaszolni, le kell adni... Vagy már az esti feladatokon kattog az agyam, lelki szemeim előtt látva a mosásra váró ruhák kupacát és a csekket, ami napok óta a konyhaasztalon kallódik! Ő viszont a sárga robogótól kezdve a postásautóig mindent azonnal észrevesz.
„Te nem is játszol velem!” – vágja rendszeresen a fejemhez, amikor már a sokadik egyértelműen élénk színű dolgot mulasztom el a sok sötét jármű között. „Dehogynem! Játszom én, csak valahogy te sokkal gyorsabb vagy” – próbálom menteni a menthetőt, holott tényleg igaza van. Nekem, nálánál magasabbként, több esélyem lenne kiszúrni a távolabb parkoló vagy éppen felénk haladó sárga autókat.
Ez az egyszerű játék sokkal többet adott nekem, mint valaha is gondoltam volna. Akkor jövök rá mindig, amikor már egyedül bandukolok az utcán, esetleg egy másik városban járok szolgálati úton, és a piros lámpánál várakozva belém hasít a felismerés: Sárga autóóó sorolt be a mellettem levő sávba. Bár én nem kiáltok fel, és nem ragadom meg a legközelebbi idegen kezét (néznének is nagyot, mit akarok tőlük), ilyenkor érkezem meg mindig a valóságba. Mintha felébrednék, holott látszólag addig sem aludtam...
Terjed az Instagramon egy rövid videó, amelyben a Harvard Egyetem egy idős professzora azt mondja, a világ legnagyobb problémája, hogy az emberek egyre inkább eszetlenül járkálnak fel s alá. Ha ez megváltozna, szerinte minden sokkal jobban működne. Tízezrek osztották már meg ezt a látszólag egyszerű gondolatot, mert valami olyanra emlékeztet, amit valószínűleg mindegyikünknek elmondtak fiatalabb korunkban. „Oda legyen az eszed, amit csinálsz. Ha főzöl, akkor főzzél. Ne akarj ablakot is mosni és teregetni is egyszerre, mert biztosan oda fog égni, amit a tűzhelyre tettél.”
Sokkal több egy egyszerű játéknál tehát, amit a kislányom tanított nekem. Nevezhetjük divatos szóval mindfulness-nek (így árulják drága pénzért a világ tehetősebb felén). Azonban nem más ez, mint bátorság ahhoz, hogy le merjünk lassítani, és ki merjünk bújni a magunk alkotta kis világból, ahová száműztük magunkat. Hogy tudatosabban legyünk jelen az életünkben, és ne kapcsoljon be bennünk a robotfunkció, miközben gondolatban teljesen máshol járunk épp…
Ha ugyanazon az úton indulunk is bevásárolni, mint az elmúlt évtizedekben akárhányszor, figyeljük meg útközben az apróságokat. A rozsdafoltok barnáját. A felhők alakját. Vagy ha úgy tetszik, a sárga járműveket. Ha kitartóak vagyunk, ezek a látszólag semmiségek hosszú távon nemcsak éveket adhatnak hozzá az életünkhöz, hanem azok minőségét is jelentősen emelni tudják! Épp az előbb említett amerikai professzor kutatócsoportja bizonyítja, hogy akár a sebeink is gyorsabban gyógyulhatnak, a pulzusunk is normalizálódhat, hogy csak néhányat emeljek ki azok közül, amelyek a múltban ragadás és a jövőn aggódás mókuskerekéből kiszabadult, „itt és most” embereknek az ajándéka.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.