Mostanában sokat utazom munkaügyben. Bár jól hangzik, hogy egyik héten Berlinben, a másikon meg Ljubljanában vagyok, ilyenkor nem kirándulok. Szinte minden percemet előre betáblázzák. Már a szállodai reggeli közben stratégiai megbeszélést tartunk a kollégákkal, hogy előkészítsük az aznapi, másfél-kétórás ütemben egymást követő tárgyalásokat.
Ha szerencsénk van, nem csak száraz kekszet és vizes kávét készítenek nekünk a szervezők, és nincs este 7-től még levezető, kulináris programnak álcázott, ám kőkemény figyelmet igénylő, éjszakába nyúló céges vacsora sem, ahonnan csak éjfél körül, sajgó háttal szabadul az ember. Introvertáltként az egész napi leterhelés után én ezeken az utakon legtöbbször aludni sem tudok. Az egyedüli hatékony gyógymód, amit magamnak kifejlesztettem, éppen a mérleg másik oldala. A kora reggeli séta a még kietlen, ébredező utcákon. Az énekesmadarak csicsergésébe való belefeledkezés. Lassú bóklászás közben a hajnali friss levegő és a még harmatos fű illatának beszippantása. Az üres utcákon hirtelen felbukkanó majd eltűnő biciklik suhanó nesze. Hétköznapi csoda ez mind, egytől egyig. S azért csoda, mert rám jobban hat, több energiával tölt fel, mint ha dupla eszpresszót innék a reggelimhez.
Minél gyorsabban élünk, annál nagyobb szükségünk van ezekre a látszólag semmi különöset nem tartalmazó, tudatosan lelassuló létállapotokra. S nemcsak nekünk, rohanó felnőtteknek, hanem az egészen kicsi gyerekeknek is tanítani kell a csendet. Az iskolai év hajszájában, amikor nemcsak a tollbamondás és a matekdolgozat fáraszt le, hanem a „nyugtatónak” bekapcsolt mese, a jutalomkirándulás, a trambulinos szülinapi zsúrok is. Nekünk van egy, mostanra hagyománnyá vált szokásunk a lányaimmal: ha az időnk engedi, kényelmes turistákká válunk a saját városunkban. Szalmakalapot teszünk a fejünkre, hátizsákjainkba kulacs és ropi kerül, így vesszük nyakunkba a szomszédos kerületeket. Ráérősen nézelődünk a macskaköves utcákban, bámészkodunk a csillogó kirakatok előtt, felpróbálunk „öregnénis” és hipermodern kalapokat a belvárosi butikokban. Ha kedvünk van hozzá, kiállításokat vagy éppen parkban tangózókat nézünk, majd hosszasan lapozgatjuk a könyveket, amelyekben messziről jött embereknek tálalják azt, ami nekünk a hétköznap. A császármorzsát, a rántott húst, az almás rétest… De igazából mindegy is, mit teszünk éppen, mert nincs terv, nincs útvonal és célállomás sem. Nagy beszélgetések, rácsodálkozások, kacagások és minőségi idő váltja fel az évközbeni „siess már, mert elkésünk”, „ezt majd máskor, most nincs időnk” mondatokat. Ez az iskolai szünetek legnagyobb ajándéka a számunkra! A #slowlife, meg ahogy manapság divatos nevezni, a #slowliving.
S bár gyakorlatunk van benne, és szeretünk is belemerülni, nem garantált számunka sem, hogy azonnal betalál az ilyen létállapot. Az első néhány órában, amíg lelassulunk, még mindent fotóznánk, megosztanánk, a közösségi médián azonnal beteggelnénk, várva a nagyvilág reakcióit, azaz az ingert. A gyerekeket elkapja a „vegyük meg” láz, s ahol minden eladó, ott ez egy hatalmas csapda. Össze is morgunk, nyűgösek is vagyunk, kezünk a telefonért matat a táskában, hogy megszokásból az utcán is nyomkodjuk. Aztán egyszer csak valahogy beszippant a környezet, lassulnak a lépteink, és elkezdjük észrevenni az apró csodákat. Például a körút mellé ültetett rózsák illatát. Vagy a galambokat, amelyek gondtalanul pancsolnak a szökőkútban. A varjút, aki lesi-várja, hogy a szendvicset majszolók valamit elejtsenek, s már röppen is fel vele a lovasszobor magas talpazatára. A fekete cicát, aki a zsúfolt sétálóutcán a szembejövő oldaltáskájából kandikál ki kíváncsian. A kőkrokodilt, amely sok száz éve őrzi unottan a belvárosi bérház bejáratát... Apróságok ezek. Eltörpülnek a gótikus templomok, az óriáskerekek, a nyári fesztiválok mellett. Egyetlen útikönyv sem listázza őket, hogy aki ebben a városban jár, ezeket mindenképp látnia kell. Pedig éppen itt, ezekben a csodákban rejtőzik a minőségi élet!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.