New Yorkban naponta bementem a szuvenírboltba. Érkezésem másnapján megvettem a kívánságlistára felírt „I love NYC” baseballsapkákat és a különleges édességeket a gyerekeimnek. A kollégáknak is találtam egy-két apróságot, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy valamit magamnak is leemeljek a polcról és a kosaramba tegyem.
Milyen könnyű lenne, ha a hűtőmágnesek embere lennék, de irtózom az efféle giccstől... Megtapogattam én nagyon sok kapucnis pulóvert (olyan „igazi amerikait”), de végül konstatáltam, hogy ezek a színek nagyon sápasztják az arcomat, és holnap majd biztos találok valami jobbat. Motoszkált bennem azért az is, hogy sajnálni fogom, ha éppen magamat nem ajándékozom meg semmivel, ami erre az Óperenciás-tengeren túli útra emlékeztet, ez mégsem sikerült az utam utolsó előtti napjáig.
Addigra két hatalmas város számos kutatóintézetének tapasztalatával a hátizsákomban az óceánpart felé vettem az irányt. Végre pihenni is egy kicsit... A kikötő felé baktatva utamba került egy elsőre madáretetőnek látszó faházikó, rajta egy táblával: ha szeretnél, elvihetsz magaddal. Ki kell ábrándítanom az olvasót, mert nem, ezt éppen nem hoztam el. Nem is fért volna a bőröndömbe! Elhoztam viszont egy olyan dolgot, amit a házacska tárolt. Egy könyvet, s benne számos meglepő észlelést. Egy gyerekek számára készült, gazdagon illusztrált történetet egy unokáról, aki egy hideg téli napon azon gondolkodik, hogy fogja elmesélni vak nagyanyjának, milyen a frissen hullott hó. Az utcán rájön, hogy aznap a léptei puhábbak. Az autók zaja meg tompább. A kesztyűnek is sajátos hangja van, ahogy összegyömöszöli a hógolyót, s a hógolyónak is, amint a kézből kirepülve elsüvít, majd belepottyan a szűzhóba.
A homokba letelepedve elkezdtem én is ilyen „szemmel” összegezni, listát készíteni. Először voltam a férjem és a gyerekeim nélkül egy másik kontinensen, ahová a politikai helyzet miatt félelmekkel vegyített várakozással érkeztem. Az út vége felé ezt ugyan már felváltotta a megkönnyebbülés és a felszabadultság érzése. De a szakmai teljesítmény, a munka mögött az amerikai valóságnak annyi rétege lakozott még...
Felírtam a füzetembe a nyitott, érdeklődő tekinteteket, amelyeket a felhőkarcolók között sétálva tapasztaltam. A kedves mosolyokat, amelyeket az utca embere „csak úgy” nekem ajándékozott. Nem egyszer, nem kétszer, hanem szinte minden pillanatban. Ha csak rágondoltam, már felvillanyozott az a rengeteg „small talk”, a rövid, ám annál tartalmasabb beszélgetés a liftben a 2. és a 6. emelet között egy idegennel, az elvihető kávéra várva az előttem állóval a sorban, a múzeumi biztonsági őrrel. Amerikaiakkal, akiknek mindig volt egy jó sztorija arról, amit az imént lefotóztam.
Nem hagyhattam ki a bátorságot sem, amely ahhoz kellett, hogy egyedül, anyaként, ezt a megpályázott, majd elnyert szakmai ösztöndíjat én elfogadjam. Listámra került az a furcsa érzés, amely akkor járt át, amikor első nap egyedül kellett bemennem egy étterembe vacsorázni. A felszabadultságot is felírtam, amit egy zsebkendőnyi manhattani zöldterületen az idős kínai néni szalagtánca láttán éreztem. Ahogy az ölelés is, amelyet egy workshop végén kaptam az előadótól, aki úgy tudta elmesélni a rabszolgatartójától megszökött fiatal nő történetét, hogy a hallgatóságban szem nem maradt szárazon. A tavaszi napsütésben pillanatok alatt betelt a jegyzetfüzetem lapja, tollam szinte vágtatott a fehér papíron.
Hogy vettem-e végül olyan igazi szuvenírt, amit a reggeli kávémat kortyolgatva otthon is látok, s amely a vendégeimnek is azt bizonyítja, hogy én tényleg jártam Amerikában? Egy-két ehető apróságot. De valami sokkal többet hoztam haza annál! Olyat, ami biztosan nem törik szét a konyhacsempén, s amit a mosógéptől sem kell féltenem. Mert minden egyes részlete bennem van, s viszem azóta is mindenhová, ahová csak megyek.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.