Tanárként nem az az egyik legnehezebb dolog, hogy elvont elméleteket kell átadni a hallgatóknak, vagy hogy fel kell őket készíteni addigi életük legnagyobb, intézményesített vizsgáira. Tanárként, ha szívvel-lélekkel végzi az ember a munkáját, a legnehezebb dolog az értékek átadása mellett talán az elengedés. Annak a tudata, hogy bármennyire életvidám, briliáns valaki, a vég bármikor bekövetkezhet, s mi (oktató és diáktárs) ottmaradunk a következményekkel.
Nemzetközi hallgatóink számára, akik a világ másik feléről egyedül, általában egy bőröndnyi ruhával költöznek Európa közepére, mi, egyetemi dolgozók valamelyest pótanyukák és pótapukák is leszünk. Látjuk őket az első bemutatkozó körben, amikor még keresik a megfelelő angol szavakat, hogy elmondják, mi hozta őket éppen ebbe az országba. Ott vagyunk nekik akkor is, amikor egy-egy átbulizott hétvége után sápadt arccal jönnek a hétfő reggeli szemináriumra. Látjuk őket az egyetemi büfében szerelmesen, és akkor is, ha bonyolulttá kezdenek válni a dolgok a párkapcsolatukban. De nekünk írnak, hogy baj van otthon, ha veszélyben a szeretteik, ha meghalt valaki a távolban, s ők, bár minden erejükkel próbálnak, sehogyan sem tudnak koncentrálni az itteni feladataikra.
Szürke, nyirkos napokat éltünk tavaly ősszel, amikor néhányan engem és egy kolléganőmet értesítettek kétségbeesésükben, hogy egy ideje már nem tudják elérni egy csoporttársukat. Sajnos bekövetkezett az, amitől mindannyian tartottunk: a héten, éppen akkor, amikor a mindenszentek és a halottak napja közelgett, egy fiatal ukrán hallgatónk öngyilkosságot követett el. Így váltam oktatóból, kutatóból telefonon és online akár késő este is elérhető biztonságos hellyé és megértő füllé. Hiszen bármennyire is ismeri valaki a veszteséggel kapcsolatos elméleteket (hallgatóink vizsgáznak belőle), bármennyire azt gondolják, felkészültek a veszteség tényének átbeszélésére (hiszen sok száz óra gyakorlatot is kell szerezzenek az egyetemi klinikán), van, amikor elfogynak a szavak, és az érzelmeik sötét szélviharként naponta többször a mélybe taszítják őket. Ilyenkor kell, hogy számíthassunk egymásra. Ilyenkor a közösség az, ami meg tud tartani.
A fel nem dolgozott régi gyászt egy pillanat alatt erősíti fel egy új veszteség. Én elsős egyetemista voltam Hollandiában, több száz kilométerre az otthonomtól, amikor ezt először átéltem. 19 évesen váratlanul veszítettem el egy barátot, mint később kiderült, örökölt szívelégtelenség következtében. Akkor, ott nemcsak őt sirattam, hanem a néhány évvel korábban, gyerekként meghalt unokatestvéremet is. Akkor megtanultam (talán a legtöbbet abban a szemeszterben pszichológiahallgatóként), hogy ilyenkor nincsenek jó válaszok, és mindenkire egyformán alkalmazható „pozitív stratégiák”, és hogy mennyire fontos szerepe van az embereknek, akik az intézményeket, a közösséget vezetik.
Egykori mentoraim és tanáraim sokszor az eszembe jutottak azokon a kritikus napokon, amikor őszi szünet lévén telefonon keresztül tartottam a lelket a kétségbeesett fiatal diákjaimban. Azóta egy kisebb szakértői csapattal azon dolgozunk, hogy az elmúlt időszakban nagyon sokszor megsebzett hátrahagyottak érezzék, van, lehet tovább. A munkaidőn kívül szervezett, a hivatalos tantervben nem szereplő támogatócsoportok, gyászfeldolgozó előadások révén csak remélni merem, hogy olyan emberi értékeket adunk át ezeknek a fiataloknak, melyeket hamuban sült pogácsaként visznek majd tovább egy másik országba, egy másik kultúrába. S melyek ugyan nem szerepelnek a diplomájukban, de élhetőbbé, puhábbá teszik ezt az egyre inkább fegyverkező, harcra és a másik leigázására készülő világot.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.