Tóth Erzsébet Fanni: A díszes út meg a látszat

Amikor nemrég a kerek születésnapja alkalmából méltatni akarták, a rengeteg írása közül még a legjobb háromszáz cikkét és könyvfejezetét(!) is nehéz volt kiválasztani. Meg mertem volna rá esküdni, hogy neki már a dédapja is tudós volt. Például történész vagy filozófus, aki naphosszat a könyvei között ücsörgött, hogy újabb, majd újabb írásokkal gazdagítsa a világot. Szinte biztos voltam benne, hogy gyerekkorában angol nevelőnője volt, és a nagypolgári lakásuk szalonjában a művelt vendégek között tanult meg gyönyörűen franciául és olaszul is. 

Ismerik az olvasók azt az anekdotát Marilyn Monroe-ról, amikor a zsúfolt metrón utazik, és senki nem ismeri fel? Aztán amikor bizonyítani akarja a vele utazó újságírónak, hogy az emberek mennyire megtéveszthetőek, és a veleszületett személyes vonzerő mekkora mítosz, hirtelen megrázza magát, olyan „monrósan” beletúr a hajába, megigazgatja a ruháját, és a tömeg megbolondul körülötte. Mindenki meg akarja érinteni, autogramot kérni, s végül az újságírónak kell őt kimenteni.

Valahogy így jártam én is a kollégával. Egy kivetített képet láttam csak belőle; a vonzerőt, amely szakmailag köré nőtt. Az embert egészen eddig sosem! Mert a nemzetközileg ünnepelt professzor szülei egy aprócska hegyi település boltosai voltak, akik szinte ki sem tették a lábukat a völgykatlanból. Nem vágytak ők semmi flancra. Szorgosan vezették a vegyeskereskedésüket, mérték a lisztet, a cukrot, ínséges időkben hitelre adták a hegyről lebaktató szegény gyerekeknek a fél szappant. S otthon nemhogy nem ünnepelték a fiukat, létezését is fölöslegesnek vélték. Már a születésekor hitványnak nevezték, és nem is babusgatták különösen, mert „valami kórság előbb-utóbb úgyis elviszi”.

„Igazuk volt, a gazdasági válság kellős közepén az ilyenre, mint én, felelőtlenség lett volna jövőt alapozni...” Tízéves lehetett, amikor a gyerektelen bécsi rokonok látogatóba jöttek, s szülei nem teljesen viccből megkérdezték, nem kell-e nekik „egy ilyen”. Néhány kopott ruhával a táskájában került a fővárosba. Nevelőapja hivatalnok, nevelőanyja óvónő volt. Náluk látott életében először könyvekkel teli polcot. Ott tapasztalta meg, hogy férj és feleség beszélgethet is egymással. Na nem arról, hogy rágós maradt a hús, vagy hogy Péternek holnap meg kell adnia a tartozását. Ekkor ismerte meg a véleménycsere fogalmát, s hogy van férfi és nő, akik egymást tisztelettel telve meghallgatják. 

Döbbenetes volt megpillantanom a rá kivetített kép mögött a nagyvárosba került magányos embert. Az egykori sovány kisfiút, aki csak ritkán utazhatott „haza”. Táskáját igazi szülei hegyi sajttal, gyógynövénylikőrrel, fából faragott apró szobrocskákkal pakolták tele, így fizetve ki a „tartásdíját”. Ő nem ismerte a völgykatlan népét, azok viszont mindent tudtak róla. Mint évtizedekkel szülei halála után fülébe jutott, apja mindig büszkén újságolta vevőinek, hogy fia gimnáziumba került, és ÉRETTSÉGIT szerzett! Olyanja arrafelé csak a papnak meg a szomszéd völgy orvosának volt! Neki viszont véletlenül sem mondták soha, hogy fontos számukra, és jó, amit csinál. 

„Februárban egy hónapra Új-Zélandra megyek” – újságolta. „Ennyi évesen nem akartam már olyan messzire utazni, de nagyon erősködtek. Végül már a feleségem repülőjegyét is kifizetik, etetni-itatni fognak, csak menjek. Hát mit csináljak velük? Elvállaltam. Nekik jó vagyok, ha máshova nem is kellettem…”

A vegyesboltot még az apja bezárta, amikor azt érezte, közel a vég. A ház azóta is eladhatatlan. „Útépítő munkások laknak éppen benne, akik a hegy gyomrába alagutat fúrnak. A falusiak azt remélik, ezzel a világ is beköszönt majd oda. De tudod, mit? Az soha nem fog bekövetkezni! A díszes út meg a látszat még soha nem oldott meg semmit…”