„Te magyar vagy?” – kérdezte az athéni taxisofőr, amikor behuppantam az autójába, hogy kivigyen a repülőtérre. Látta a nevemet az applikációban, és hogy gyorsabban teljen az út, ő is, mint annyi más kollégája a nagyvárosokban, ezzel a kérdéssel kezdeményezett beszélgetést.
„Tavaly novemberben voltam Budapesten. Hát, be kell valljam, nekem nem igazán tetszett. Nekem olyan furcsa volt, hogy elgémberedtek az ujjaim a hidegben! Egy idő után már nem is éreztem a kezeimet, és csak azon voltam, hogy minél hamarabb eljöjjek onnan!” Nem tudhatta, hogy én épp az ellenkezőjét éltem meg az ő hazájában. Hogy a perzselő napsütés elől menekültem az árnyékba, a légkondicionált konferenciaterembe... Pedig odabent sem várt könnyed szórakozás. Európai nagyvárosok polgármestereivel, civil szervezetek vezetőivel tanakodtunk azon, hogyan lehetne élhetőbbé, biztonságosabbá tenni a környezetet mindenki számára. Olyanná, ahonnan nem elmenekülni akarunk, hanem maradni, és visszatérni.
Többek között a francia Nantes tapasztalataiból tanultunk, ahol egy hatalmas épületet alakítottak ki családon belüli erőszak áldozatainak. Egy központot, amely nemcsak védett, de minden érzékszervnek kellemes környezetet biztosított. A folyosókon halk zene szól, hogy amíg a zaklatott anyák és gyerekek jogi vagy pénzügyi tanácsadásra várnak, a süppedős kanapékon, hintaszékeken ténylegesen meg tudjanak pihenni. Hogy érezzék azt, ez egy puha burok, amely az otthon ridegségével, kegyetlenségével szemben megnyugvást hozhat számukra. A nantes-i alpolgármester hosszan ecsetelte, hogyan lehet a törvényeket, helyi szabályozásokat emberséggel megtölteni, s mit jelent ez még évek múltán is azoknak, akik életük egy nehéz pillanatában kaptak a formanyomtatvány mellé egy ölelést is.
„Olyan jó lenne itt más magyarral is találkozni! Vagy szlovákkal! Vagy csehekkel! Hogy más is hazavigye ezeket a jó gyakorlatokat, mert nagyon kellene Komáromban, helye lenne Losoncon, Győrben, Brünnben...” – járt a fejemben. A kávészünetben odaszegődtem a franciákhoz; megdicsértem az előadásukat, de annál sokkal többet is. Hogy volt, aki megálmodta, megvalósította, és azóta is üzemelteti a Citadellát, mert így nevezik ezt a női-családi központot. Örültek a bóknak, meghívtak, hogy menjek, nézzem meg a saját szememmel. „Nincs ebben hókuszpókusz, ezt máshol is meg lehet csinálni” – mondták. „Össze kell fogni a nőkért dolgozó szervezeteket, egy asztalhoz ültetni őket, meghallgatni, mik a legnagyobb kihívásaik, és megkérdezni, hogyan tudna a város, az önkormányzat segíteni nekik. Nem kell feltalálni a spanyol viaszt” – bizonygatták. „A nők tudják, mire lenne szükségük. Mi meg azért dolgozunk, hogy ezt bebiztosítsuk nekik. Csak meg kell találni az építészt, aki hajlandó együttműködni, az orvost, aki nem rest továbbképzésekre menni, hogyan lehet empatikusabb a családon belüli erőszak áldozataival. Érdemes beszélni a rendőrséggel, hogy ők jöjjenek a központba, ne a nőknek kelljen a kapitányságra menni, és ismét elmondani ugyanazt újra, amit már egyszer is nehéz volt.”
Fellelkesülten mosolyogtam, megköszöntem a gyorstalpaló kurzust. Bevéstem az eszembe a novemberi dátumot, amikor nyitott napot tartanak, és pásztáztam a pályázati forrásokat az emlékeimben, melyik fedezné a költségeimet, hogy az Atlanti-óceán partvidékére utazhassak tanulni legalább egy hétre. Hiszen nem nehéz! Hiszen mennyire hasznos lenne egy ilyen női központ Újvárban, Párkányban... Otthon.
Tudom, hogy sok az áldozat. Gyerekkoromban Komárom egyik forgalmas kereszteződésében megjelent egy plakát: Na Slovensku je každá piata žena tyraná... Anyukámat kérdeztem, hogy tényleg minden ötödik? Mert az nagyon sok! Azóta tudom, hogy minden harmadik, sőt ha mindenféle erőszakot beleszámítunk, akkor bizony minden egyes nő, kislánytól az idősig áldozat. „Csak össze kell fogni a női szervezeteket, egy asztalhoz ültetni őket...”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.