Grúziában az összkerékhajtású autó alapfelszerelésnek számít (Képek: Demecs Péter archívuma)
A gyakori kormányellenes tüntetések miatt sokaknak lekerült a bakancslistájáról, ami nagy kár, Grúzia ugyanis vendégszerető emberekkel és vadregényes tájjal várja a látogatókat. A fakitermelés miatt ott még nem tűntek el az erdők, s az ország sincs felparcellázva magánterületekre, így gyakorlatilag elveszhetünk a nagy rengetegben.
Háromhetes kirándulást terveztünk be a barátommal, Misivel, a célkitűzés pedig egyszerű volt: bérelni egy négykerék-meghajtású terepjárót, és bejárni az országot a legmagasabban fekvő, legelhagyatottabb községtől a legnépesebb tengerparti kaszinóvároson át egészen a kietlen Vashlovani Nemzeti Parkig. Huszonegy nap, egy sátor az autó tetején és egy hozzávetőleges útiterv. Más nem is kellett...
Szívük az EU-hoz húz
A legolcsóbb repülőjegyek Bécsből a Tbiliszitől nyugatra fekvő Kutaisi városába szólnak, ahol ugyancsak bázist nyitott a Wizzair. A modern repülőtér önmagában hatalmas meglepetést okozott. Valahogy nem azt vártam, hogy az érkezési csarnokban az Európai Unió hatalmas zászlói fognak lógni a grúz zászlók mellett. Aztán ahogy telt az idő, s egyre több fiatallal találkoztam, rájöttem, milyen erősen él a grúzokban az unióhoz való kötődés. Ha belegondolok, hogy nálunk mennyire népszerű manapság lehordani az uniót, brüsszeli diktátumról beszélni, és közben itt van egy ország a Kaukázus lábánál, amelynek lakosai olyannyira az EU-ban látják a jövőt, hogy az utcákon lényegesen több uniós zászlót látni, mint az európai városok bármelyikében. Lehet azért, mert még a fiatalok is emlékeznek rá, milyen az, amikor az oroszok lerohanják az országukat, és ártatlan embereket mészárolnak le. Az orosz–grúz háború óta csak 17 év telt, s az oroszok azóta is megszállásuk alatt tartanak két régiót, Dél-Oszétiát és Abháziát, de erről majd később.
Az útlevél ellenőrzés után átvettük az autónkat, ami nem más volt, mint egy Lada Niva. Ez volt a legolcsóbb 4x4-es járgány, amihez tetőre szerelt sátrat is lehetett bérelni. Az autókölcsönző alkalmazottjának tanácsait így lehetne összefoglalni: az autó rengeteg különböző furcsa hangot ad ki, de ezeket egy idő után megszokják; inkább akkor legyenek figyelmesek, amikor valami új hang jelenik meg. Igaza volt. Bár nem említette, de hamar rájöttem, hogy ha az autóval egyenesen akarok menni, a volánt jobbra fordítva kell tartanom; ha bekapcsolom az ablaktörlőket, azok pár másodperc után keresztben beakadnak a szélvédőn; ha egy konkrét helyen belerúgok az autóba a műszerfal alatt, akkor egy bizonyos nyikorgás jó eséllyel elhallgat, és még folytathatnám. Szerencsére az ottlétünk alatt csak egyszer lettünk figyelmesek egy addig nem hallott hangra: amikor defektet kaptunk.
S miért foglalkozom annyit az autóval? Mert aki nem szervezett kirándulás keretében érkezik, és épségben meg akarja úszni grúziai kalandjait, annak minél előbb hozzá kell igazodnia a közúti közlekedés helyi szokásaihoz: nem használunk irányjelzőt; a stoptáblánál nem állunk meg; nem tartjuk be a sebességkorlátozásokat és más, nálunk ismert szabályokat; a jobbkéz-szabály nem létezik; tilosban és éles kanyarban kifejezetten ajánlott előzni; az utakon kószáló vagy pihenő teheneket nagyobb sebességgel is kikerülhetjük, mert az autó közeledte nem ijeszti meg őket, és a helyükön maradnak; a lovak, malacok és ludak esetében viszont lassan kell araszolni, mert ezek bármikor képesek irányt változtatni. Ha mindehhez hozzászoknak, a vezetés is kifejezetten élmény lesz.
Kaukázusi hangulatok
Mivel nem volt pontos útitervünk, javarészt a kedvező időjárás diktálta az irányt. Ezért volt az, hogy bár a megérkezésünk után azonnal a tengerparthoz akartunk menni, de mivel ott néhány napra esőt mondtak, inkább a hegyeket választottuk, ahol épp napsütést jelentettek. Így aztán az első néhány napot Mestia és Ushguli városkákban töltöttük.
Mestia az ország észak-nyugati részén található a Kaukázusban, aránylag közel az orosz határhoz. Nemcsak ennek a városnak, hanem a teljes régiónak a jellegzetességei is a Svan-tornyok. Az egész Svaneti régióban egyébként közel kétszáz ilyen torony található. A város képét meghatározó kőtornyokat a 9. és a 12. század között építették, általában 25 méter magasak, 4-5 emeletesek, s az egyes emeletek között meredek létrákon lehet közlekedni. Az alsó szinteken éltek az emberek a háziállatokkal, a további emeleteken pedig a fegyverek, az élelmiszer és egyéb kincsek voltak, nemegyszer a levadászott állatok csontjai, melyeket hiedelemből tároltak ott, s még a mai napig is sok helyütt megtekinthetők. A tornyok jelentős része látogatható múzeum.
Mestia egy igazi hegyvidéki város éttermekkel, számtalan túrázási lehetőséggel. Ott akadtunk rá egy étteremre, ahol a pincérek trikójára Grúzia térképe volt nyomtatva a besatírozott Abháziával és Dél-Oszétiával, illetve azzal a felirattal, hogy „Országom 20 százaléka orosz megszállás alatt van”. Az étterem egyébként tele volt orosz vendégekkel, akikkel a fiatalok nem voltak hajlandóak oroszul beszélni. Aki a wifire akart csatlakozni, annak meg az alábbi jelszót kellett beírnia a mobiljába: déloszétiagruzia. Ennyit arról, mit gondolnak az orosz megszállást megélt grúzok az oroszokról.
A városból két felvonóval lehet feljutni a szemközti hegy tetejére, ahonnan hihetetlen kilátás nyílik a kaukázusi hegyvidékre, s jó látási viszonyok mellett megcsodálhatjuk a Kaukázus legmagasabb hegycsúcsának számító, 5642 méter magas Elbrusz-hegyet. Számtalan turistaútvonal indul innen, s aki bírja, az akár vissza is gyalogolhat a városkába.
A régió egyik legcsodálatosabb községe viszont kétségkívül a 2200 tengerszint feletti magasságban fekvő Ushguli, amely minden grúziai kirándulás egyik fénypontja. Mint egy elfelejtetett, hegyekkel körbevett gyöngyszem, melynek biztonságára több tucat őrtorony vigyáz. Szó szerint két külön világ találkozik itt, a modern, turisták által reprezentált korszak, és a helyi, hagyományokhoz kötődő lakosság. Elég abszurd látvány, ahogy a lóháton iskolába siető két kislány az úton egy orosz turista Tesla Cybertruck járgányát próbálja kikerülni. Ha itt járnak, mindenképpen látogassanak el valamelyik helyi étterembe, és kóstolják meg a grillezett csirkét, a chinkalit vagy a kebabot.
A város mellett, egy gleccser közelében parkoltunk le, s állítottuk fel a sátrunkat az autó tetején. Itt tudatosítja igazán az ember, milyen csodálatos látvány az éjszakai égbolt, ha nem zavarja meg város fénye. Soha nem láttam ennél tisztábban a tejutat, a sok millió csillagot.
Tűlevelűk, majd pálmafák
Amit Grúziáról nagyon gyorsan megtapasztaltam, hogy óriási különbség van az egyes régiók között. Nemcsak nyelvben, tájszólásban, építészetben, hanem éghajlatban és értelemszerűen a vegetációban is. Kirándulásunk első napjait a hegyekben, hidegben töltöttük el, aztán egy egész napon át tartó utazás után elértük Batumi határát, a Fekete-tenger partját, ahol szeptember elején 25-30 fokos meleg volt, és iszonyatosan fülledt levegő. A hegyekben domináló tűlevelű erdőket itt a trópusi övezetekből ismert pálmafák váltották fel.
A Fekete-tenger partvidéke viszont első ránézésre nem annyira vonzó, a víz sötét, a strand inkább kavicsos, köves, de kilométereken át lehet sétálni a parton.
Batumihoz közeledve megjelentek az első többsávos, javarészt kátyúmentes utak, és távolban már látni lehetett a belváros modern üveg toronyházait. Az egyiknek majdnem a tetején még egy kisebb méretű óriáskerék is volt, amelybe úgy a huszadik emelet környékén lehetett beszállni. A városban egy hosszú, pálmaligettel övezett tengerpart húzódik, így akinek elege van a napsütésből, itt megpihenhet az árnyékban. Megjelennek az első közismert gyorsétkezdék, a minőségi éttermek és főleg a kávézók.
Nem hinnék el, milyen probléma Grúziában rendes kávét inni! Egyrészt azért, mert kávézók egyszerűen nincsenek, másrészt pedig azért, mert ha lennének is, a grúzok délelőtt tízkor még csak ébredeznek, így a legelső üzletek vagy boltok javarészt csak ekkortájt nyitnak, vagy még később. Ezért miután elfogyasztottuk hosszú napok után az első tűrhető kávénkat, felszálltunk a városközpontban egy felvonóra, amely felvitt minket a környék legmagasabb dombjára, ahonnan kilátás nyílt az egész városra.
Egy nap után viszont elegünk lett a modernkor kiváltságból, s úgy döntöttünk továbbutazunk, ismét távol a tengertől. Az út hosszú, tekergős folyóvölgyeken át vezetett, néhány kilométer után a buja, pálmafákkal teli növényzetet felváltották a lomblevelű erdők. Grúzia délnyugati része a dombok, sűrű erdők és meanderek vidéke.
Barlangváros
Aki Grúziába utazik, ne hagyja ki a bámulatos Vardzia sziklavárost sem. Grúzia déli részén helyezkedik el, a Kura folyó bal partján, közel a török határhoz. Megépítését még a 12. században rendelte el III. György grúz király, és helyéül az 500 méteres Eruszeti-hegyet választotta. Bármennyire is nehéz elhinni, a hét emelet magas építmény olyannyira óriási volt, hogy 30 000 barlanglakásban összesen 50 000 embernek biztosított lakhatást. Az emberek teljesen elzárva a külvilágtól, egyfajta önellátó rendszerben éltek, főztek, imádkoztak. Ahogy a sziklába vésett lakásokban, a fogadóhelyiségekben, istállókban, gyógyszertárakban, könyvtárakban vagy korabeli borászatokban sétáltunk – a berendezés az évszázadok alatt már tönkrement –, akarva akaratlanul Frank Herbert Dűne-sorozatának teremtményei, az Arrakis sivatagbolygó sziklahegységeiben élő őslakosok, a fremenek jutottak eszembe. Döbbenetes, hogy ebben a sziklában ötvenezer ember élt, nem szűkösen, hanem tágas lakásokban, folyósokon, kisebb-nagyobb tereken és templomokban. Sajnos 1283-ban egy erős földrengés rázta meg a vidéket, amely következtében a sziklaváros jelentős része örökké megsemmisült. A pusztítás után megmaradt 900 négyzetméteres területen jelenleg már csak nagyjából 750 helyiség maradt meg, a bámulatos Elszenderülés templomával, amely az egész város legjelentősebb nevezetessége, hiszen falain még a korabeli freskókat is sikerült megőrizni. Értelemszerűen nem minden helyiség látogatható, a grúz sziklavárosokban ugyanis még most is élnek szerzetesek, akik a műemlékekről gondoskodnak. Vardzia látogatására nyugodtan szánjanak egy fél napot, lesz mit csinálniuk, hogy bejárják.
A városból való távozás is egy élmény, hiszen az út egy eredeti titkos kijáraton át vezet, egy nagyon szűk és meredek, sziklába vésett folyosón át egy olyan helyen bukkannak ki, ahol első ránézésre nem is látni a hatalmas város maradványait. Mikor kijutottunk, már közeledett a naplemente, így ideje volt megtalálni az ideális folyóparti szálláshelyet a következő éjszakára, hogy aztán a másnapi, korai kelés után folytatni tudjuk az utat.
Amit még megnézünk
Útikalauzunk második részében ellátogatunk a festői környezetben található, legendás Gergeti Szentháromság templomába, az elszigetelt Omalo faluba, ahova a Kaukázus-hegység legmagasabb hágóján, a világ egyébként legveszélyesebb útjai közé sorolt Abano-hágón lehet csak eljutni, melynek legmagasabb pontja 2850 méter tengerszint feletti magasságban van. Majd miután onnan visszatérve megkóstoltuk a Kakheti borvidék szőlészeteinek legjobb termékeit, eljutunk egészen a Vashlovani Nemzeti Parkba, ahol néhány napra megválunk a telefontól és mindennemű elérhetőségtől.
Ne hagyjuk ki!
Mit érdemes enni és inni?
A legismertebb grúz ételek, amelyeknek számtalan variációja ismert az egyes régiókban, kétségkívül a hacsapuri (sajtos lepény, gyakran tükörtojással tállalva), a khinkali (húos batyu), a szacivi (dios csikerhús), a mstvadi (saslik). A húsokhoz ne feledjenek rendelni kenyeret vagy salátát, mert a grúzok a húsokat bárminemű körítés nélkül hozzák ki. Arra se számítsanak, hogy ha ketten vannak, egyszerre kapják meg az elő- és főételt. A grúzok úgy hozzák ki az egyes fogásokat, ahogy épp elkészülnek vagy kedvük tartja, ezért fordulhatott elő, hogy míg barátom jóformán már a főételét is megette, én még a levest sem kaptam meg. Akinek gondja van a gyomorsavával, annak határozottan ajánlom a Borjomi nevű ásványvizet, melynek forrásánál, Borjomi városában található azon kevés kávézók egyike, amely már reggel nyolctól nyitva van. A honlapján büszkén hirdeti: Grúziában nem szokás a korán kelés, és mi ezt a piacon tátongó lyukat próbáltuk betömni, hogy az emberek korábban is megihassák kávéjukat. És lám, az ötlet bevált.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.