Szászi Zoltán: Üzenet, egykori…

Micsoda fluidum ez az idő! Napra pontosan szinte, hogy negyvennégy éve egy embermagas alapkő előtt állt egy cingár gimnazista, aki iskola alapkőletételénél mondott verset. Valami egylámpás, negyvenwattos erősítőre kapcsolt mikrofon torzította a hangját, s úgy mondta kissé remegve és megilletődötten kedvence, Radnóti Miklós Himnusz a békéről című versét.

Futó reménység… századoknak ritka éke… könnyüléptü béke… Alapkő ma is áll. A vers? Ma is érvényes. Hát igen! Mind igaz volt, mind igaz, az is lesz, s igaz lehet, amit a költő R. M. 1938-ban megírt. Lehet? Az idei iskolakezdéskor az jutott eszembe, négy évtized homályát hessegetve el, hogy üzenetet kéne küldeni… Egykori iskoláimba. Volt néhány. Néha mellé is jártam. Kivételes esetben. Mondjuk tűzriadókor, honvédelmi napon, meg hát, jó, persze, randi miatt is. Lehet, túl személyes lesz, sokak számára talán még akár semmitmondó is, ám vállalom ennek ódiumát.

Maguk az iskolaépületek elnevezései, a helyek, a korszak megidézése, a bégető békaidők lenyomata ma is bennem. Engedelmükkel, megosztom. Az úgy volt, hogy a Pártépületben kezdtem, ez korábban takarékpénztár volt, alagsorában még kiselsős koromban is ott szomorkodott egy hatalmas páncélszekrény. Másodiktól a Hámos-kastélyba jártam, negyedikig. A tanító néni, G. Marika néni keze alá. Aki meg tudott szelídíteni, rányitotta szemem a tanulásra. Pedig ő maga akkoriban mély gyászával sújtva élt, lányát veszítette el. Ötödikbe és hatodikba a Nagyiskolába jártam, második emelet, sarokosztály, kilátás a sportpályára, negyedik padból. Laci bácsi nyakleves-pedagógiája. Rossz. Hetedikbe a Barakkba vitt szerencsém, ez egy tisztán betonból és azbesztből épített, öt tantermes barakk volt, a már említett sportpálya szélén, mellette célszerű lyukakkal a kerítésen. Aztán nyolcadikba a Dzsonszontelep várt. Fonetikusan írva és ejtve az igazi, Dzsonszontelep. Ma építőanyag-kereskedés raktára, e célra valóban megfelel. Iskolának? Nem egészen. De jártam oda. A. Éva néni, köszi! Majd gimisként a Hámos-kastély melletti Törpelakba, ez egy tiszttartói lakás volt eredetileg, hátsó termében télen az ablaknál megfagyni, kályhánál izzadni lehetett. Aztán vissza a már említett Nagyiskola épületébe, szaktantárgyakat tanulni az ESZPÉTÉES, azaz a mezőgazdasági szakiskolában.

Néhai gimis oszifőmről? Inkább most nem… Hogy hát akkor üzenet… Egykori… Hát legyen, de kinek s hova? Körülnéztem régi iskoláimban. A Pártépület ma is iskola, ennek telkén áll az alapkő, mögötte majdnem ezer gyereknek tudást adó iskola. Országban a legnagyobb. Jól van ez így! Nemhiába rebegtem bele abba a negyvenwattos erősítőre kapcsolt, vacak kis mikrofonba a verset: … mert egyszer béke lesz. / Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!... Az élet itt él és élni akar! Jó ez nagyon! A Hámos-kastély? Eladó. Fénye megkopott, kertje eltűnt, beépítették, csak egy parányi udvara maradt, az utca felől a szocialista rémépítészet remeke, a néhai állami gazdaság csúnya irodaháza takarja. Csupán a régi kovácsoltvas rácsai és öntött vasból készült lépcsője eredeti. A Nagyiskola iskola, alsó szintje kihasznált csak igazán. A Barakk? Utoljára valami szabászat működött benne. Azbeszt. El kéne bontani talán… A Dzsonszontelepet már írtam. Az ESZPÉTÉES épületében volt a gimnázium már a gengszterváltás után. Az is bezárt. A tablókat elvitték. A szellemiség? Tán azt is. Vagy hazavitték. Néhányan, valakik. Nem panaszkodom. Most már késő is lenne… Csak rezignáltan megállapítok. Ez van. 

Ez nem más akar lenni, csak üzenet. Egykori… S közben magamban is keresem a nemes, küzdő szabad lelkű diákot… Egészen jól megvan még! Csak éppen arra jött rá, negyvennégy éve mondta az alapkőnél a verset. Osztálytársai egy része meghalt. Kicsit embergyűrő korba született korosztály ez. Még mindig csak ígéretekkel traktálják – engem is –, már nem igazán remél. Ha igen, mindent is inkább másnak már… De bizakodik! Kicsit igen…Óvatosan, bizakodón szomorú!