Szászi Zoltán: Távolságok, távolságot…

Például veszem a még a 19. század végén született nagyapámat. Ő még két hétig utazott, amikor a nagy pocsolyán túlra indult szerencsét próbálni. Tavaly a gyerekek nyolc óra alatt tették meg ugyanezt. Az öregemről nem sokat tudok. Nem tudom, ő volt-e a harmadik fiú, akinek el kell mennie szerencsét próbálni. Vagy csupán a világválság miatti nyomorba taszítottság lökte el itthonról a Szabadság-szobron túlra. Semmi hősies nincs az életében? Nem is tudom. Annyit tudok róla, hogy négy év alatt háromféle hatalom katonájának sorozták be, nem önkéntes volt, hanem akaratán kívül! A nagy háborúból egy arasznyi srapnelt kapott örök emlékül a tomporába. A keleti fronton, a Drina partján, a futóárok hátoldalán felrobbant, cár tüzérség által kilőtt repeszakna fémje talán még most is kimutatható lenne a sírjában egy fémkeresővel. A srapnel után még két hadseregben kellett szolgálnia, ismétlem, nem önkéntesként, hanem parancsra. Mire hazaért, eltolták fölötte az államhatárt. Se otthona, hazája, se ebédje, vacsorája. Csoda, ha kitántorgott Amerikába? Hogy valami kis pénzt gyűjtsön. S ha gyűjtött, akkor hazajöjjön. Kevesek egyikeként. Másképpen látta a távolságot. Téren és időn át. 

Ma már el se tudnák sokan képzelni, hogy hetekig, hónapokig ne beszéljenek, ne lássák szeretett családtagjukat. A jelen összezsugorodott világában a hír pillanatok alatt körbefutja a sárgolyót. Ha lakástűzről ír a képújság egy olyan városban, ahol valaki kedvesek laknak, felkapjuk a telefont, hívunk. Ha éppen nyaralni mentek családtagjaink, és földrengésről ugrik fel hír a telefon képernyőjén, már villámgyorsan pötyögődik is az üzenetet, s az éteren át száguld a féltő kérdés: jól vagy, jól vagytok? Ha vulkán tör ki, s annak a felhőjétől késnek a gépek, egy perc alatt eljut az értesülés. Nem kell aggódni, vagy lehet félteni. Kicsi lett a világ. Már a gondolatot, az eszmét nem lehet palackba fojtani. Nem lehet elnyomorítani. Az ám hazám! – szólna Attila, de milyen eszmét s milyen gondolatot? Ebben az összement és olykor eszement világban ugyanis egyforma eséllyel és sebességgel terjed gagyi és érték, hamis és való, hamis és igaz. Kapkodó fejjel is nehéz tájékozódni, nehéz bizonyosságot szerezni. Ez a gyorsaság, ez a borzasztó „jelen pillanatban máris mindent tudni lehet” áramlás nem biztos, hogy mindenben jót tesz. Nincs idő szűrni, nincs idő elemezni, lehetetlen pillanatok alatt hitelesíteni azt az irdatlan gigabájtnyi értesülést, ami rázúdul az emberekre. Tisztánlátót? Fél kezemen megszámolom, mennyit ismerek. Megbízhatót? Na, abból se sokkal többet! Mi marad védekezésnek? Marad az önuralom. A türelem, a nyitottság, az elfogadás. A távolság újbóli meghosszabbítása, megnyújtása, a térre és időre való elvonatkoztató, lassúbb és elemzőbb rátekintés. Marad az öngyógyítás. 

 Nem kell beengedni a virtuális tér minden mocskát, szennyét, álhírét és tébolyát, uszító ugatását az életébe senkinek. Kizárható. Aki szépet lát és láttat, aki békésen él, viselkedik, aki helyzet és szükség szerint képes visszavonulni, elzárkózni a bántó dolgoktól, rengeteg hasznos és kellemes időt kaphat ajándékba. Vizsgálhat maga körül virágot, macskát, ásványt, kőzetet. Megfigyelhet természetet, épített örökséget. Hallgathat zenét, verset, hangoskönyvben regényt, novellát, kereshet hozzá fordítást általa beszélt nyelven, vagy ha nincs, akkor készíthet. Egyszer régen, még boldogult úrfikoromban, egy nyári művelődési táborban feltette nekem a kérdést egy okos ember: mi hasznosabb? Egész nap nemzeti színű bokrétával kalapunkon hazafias verseket és dalokat szavalni és dalolni, vagy csendes, kitartó munkával az olyan igazi értékű szövegeket, mint a Himnusz vagy A walesi bárdok lefordítani más nyelvre, hadd érthessék mások is? Van kérdés? A távolságot így lehet megkapni. S akár zsebre tenni, mint egy üveggolyót. Nagyapám, ha látná! Mennyire megváltoztak az emberek, milyen kicsi lett a világ! Mennyire összezsugorítottuk az életterünket, testét és szellemét.