Szászi Zoltán: Hómezőkön kóborló szellemek

Rátéved a naptárra a szem. Január 12-e. Hirtelen felzúdulnak jajongva a szélben a hómezőkön kóborló szellemek. Ők, az eltűntek, a halottak. Akikről gyerekkoromban, mint a halálos tél áldozatairól kukoricafosztáskor, disznótorkor csendesen beszéltek az öregek. Kevesen voltak. Kevesen tudtak mesélni történeteket a régiekről. A nagyapám korosztályabéliekről. Akikből csak egy levelezőlap maradt. Tábori postaszámmal. Lassan homályosodnak az igaz történetek, melyeket suttogva mondtak ezek az öregek.

Suttogva, mert sokáig kimondani se lehetett azokat. A legszomorúbb az volt, amikor nem lehetett kimondani az igazat. Hogy majdnem százharmincezer ember sorsa dőlt el a nyolcvanhárom évvel ezelőtt 1943 januárjában. Ott, Oroszországban, hová lassan járt a posta. A Don-kanyarban. Történetek bújtak elő ezen a januári reggelen. Szóról szóra úgy, ahogy remegő szájjal mondják el azokat. Rég eltávozott idősek. Komótosan cigarettát sodorva meséltek. Borzalmakat. Lefagyott ujjakról, fülekről. Azokról a mindent is feladókról. Akik fegyvert eldobva várták a megsemmisülést. Akik mindenáron a hóba leülni kívánkoztak. A legjobb bajtársak voltak.

Felrémlenek a történetek a végtelen orosz hómezőkön ordító téli viharba tátott szájjal beledermedt halottakról. Sorba tűntek elő sok nap erőltetett menet útvonalán. Történetek az állandó koromról és füstről, a folytonos dübörgésről. A halál masinériájának csikorgó-nyikorgó vonulásáról. Kóborló szellemekről. Történetek azokról, akik ott maradtak. A roham előtti utolsó estén talán éppen az otthonukkal álmodó férfiakról. Történetek egy elveszett, elpusztított, megcsonkított, megalázott hadseregről. Amelyet később a saját parancsnoka még a becsületétől is megfosztani igyekezett. Történetek egyszerű katonákról, tisztesekről, tisztekről, munkaszolgálatosokról. Vajon hány családban maradtak fenn mostanáig?

Hiszen egészen pontosan máig sem tudni, mennyien voltak. Csak becslések vannak. Hogy úgy nagyjából százharmincezres volt a veszteség. Veszteséglisták készültek. Egy hadúrnak benyújtva. A legfelsőbb parancsnoknak csak ennyit jelentett volna? Csak egy napiparancs, egy napi jelentés? Ki tudja! Egy adathalmaz, amit az adjutáns feszesen tisztelegve átad egy mappában. Talán csak ennyi. És a családok gyásza? A tehetetlenség érzése? A végtelen szomorúság? Azt is napiparancsba lehet foglalni? Azt is csak úgy urambátyám ugyan már kérlek, semmiség szavakkal el lehetett intézni? Erről nem beszéltek azok a régi öregek. Szemük elszűkült, ha eszükbe jutott ez a borzalom. Szívem szorul, ha mindez eszembe jut.

Utánanéztem. Hogy ez a százharmincezer főnyi elveszett, vágómarhaként, barommód feláldozott, rosszul felszerelt, utánpótlással hanyagul ellátott legénység, a 2. magyar hadsereg vesztesége mennyi is lehetne most! Vigyázat, viszonyítások következnek! Nos, ez legalább egy Győr vagy Pécs lakosságának megfelelő létszámú férfiember! Mintha egy pár nap alatt elpusztulna egy-egy ilyen népességű város. A férfiak. A nemzet virágja, a korosztályuk java. Mennyi tudás, akarat, álom, élet, család ez? Megszámolta ezt valaki? Azt nem kérdezem, miért történt így, s mire volt ez jó. Miféle eszme vitte őket. Döntsön magában mindenki erről.

Azt ne hagyja figyelmen kívül, mennyi szertefoszlott jövőt jelentett ez. Mennyi bizonytalanságot és bánatot okozott évtizedekig. Máig élő ennek a szomorúsága.  Legyen soha el nem feledhető felelősség! Hogy csatlósnak lenni botorság. Hogy nem kellett, nem kell még egy Muhi pusztai és Mohács melletti veszteség. Don-kanyari tömegsírok és hómezők felett kóborló szellemek hada. Trauma marad ez! Egy kétszázezres hadsereg hetven százalékos vesztesége. De ez így csak megint jelentés! Vagy jobban mondva adat. Ez kevés. Régiek! Kiknek porai felett ott, a Don-kanyarban a téli szél zúg. Január 12-én rátok emlékezem!

Gondolkodjatok, emberek! Emlékezzetek.