Szászi Zoltán: Esernyőkről, lustaságról és régi időkről

Hiszen most volt az a...! Szombaton. Az, hát tudod. 15-én. Valami szabadságharc. Vagy forradalom? Mit tudom én. Tény, hogy ünnepelni időben siettek néhol, a szent hétvége miatt, leginkább már pénteken. Van is abban logika, hogy akkor. Előestéjén a szabadságnak van az. Aztán meg pénteken délután mégiscsak könnyebb mozgósítani a népet, mint a szent szombaton. Hiszen plázának a napja az. Szabadság? Ja, majd nyáron megyünk horvátba. Hogy az más? De hát szombat volt! Hétvége, az meg a pihenésé. Meg van, akiknek takarításé, elhanyagolt házimunkáké, mosni kell, takarítani, már a kert is kéri a dolgos kezet. Ilyen az élet.

Jó lesz ennek a forradalomnak meg szabadságharcnak a péntek is. Ha nem adja ki, akkor netán oldjuk majd vasárnap. Mise, istentisztelet után, ha már úgyis együtt van az istenadta nép. Gyakorlatias megoldások ezek, akárcsak az életünk. De hát milyen élet ez? Ami csupán gyakorlatias? Prózai és hétköznapi. Mely csak megoldandó feladatsor, elvégzendő munka, teljesítmény szerint díjazott létezés. Szürke.

Mint azok a felhők Sándor dacos bronztincsei felett, a néhai megyeszékhely romladozó megyeházával szembeni téren. Ócska, kopott, szürke az élet az ünnep nélkül. S micsoda szomorú. egysejtű szintjén való vergődés az akkor, ha még a szabadság sincs megadva hozzá támaszként! A szabadság... Könnyelműn ajkadra a szót ne vedd! Máris esni fog. Mint akkor. Akkor, szerdán. 177 éve. Március idusán.

S mondja a legendárium a forró, dicső, megszentelt napról, hogy mint kenyérért, úgy állt sorba a nép a nyomda előtt. Várta a 12 pont megjelenését. De esni kezdett, s egy jól nevelt polgárnál mindig van parazol, azaz esernyő! Azzal védte magát, mikor is egyszerre csak a nyomda ajtaján kitóduló ifjak közül egy magas, szőke, égkék szemű így nem szólt: „Ez a vitéz forradalmár nép, hogy félti egy kis esőtől kalapját, kabátját, hát még a bőrét!” – legalábbis így írták le a krónikások. De ő maga így emlékezett erre a pillanatra: „Ej, uraim – kiálték a közönségre –, lehet, hogy egy óra múlva a golyók hullanak ránk eső helyett. Akkor elfutunk-e? S arra minden esernyő eltűnt a fejek fölül. De eltűntek még a kalapok is abban a pillanatban, a midőn Irinyi az első példányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: Ime a szabad sajtó legelső nyomtatványa!”

Ki is lehetett ő? Hát Jókai! Egy huszonhárom éves komáromi, egy kisnemesi család sarja. Hiszen most volt kétszáz éves! Emlékszik-e még rá a nép? Vagy mást olvas, ha olvas egyáltalán? Jó lenne hinni ezt, hogy igen! Mert kicsit ellustult a szem, az agy. Mindent készen kap. Két kattintás a világ, és mennyire ingatag tudás ez így? Valós tudás az egyáltalán? Vagy csak hoax? Ugyan! Hiszen tán Jókai, hogy ő se élt? Az is lehet, gép írta regényeit? Mert gondoljon bele bárki is! Hát hogy győzte kézzel merített papírra, tollszárral, tintatartóba mártogatva róni azt a sok ezer sort? Nem is lehet! Á, ugyan, hiszen már abba elfárad a kéz, ha a bevásárlást papírra kell írni.

S ez a Sándor is, ez lehetett valós? Mit írtak róla? Hogy divatot teremtett: „Képzelhető, mennyire feltűnt, ama köcsögkalapos, frakkos és bőnadrágos világban, övön alul érő, körül prémes, kizsinórzott, sötétzöld színű mentéjében, hasonló mellénnyel, szűk szabású nadrágban és csizmában, selyemzsinóros fekete nyakkendővel, pörge kalapja mellett lengő kócsagtollával. Bő felöltőjét panyókán vállára terítve”. Így emlékezett Petőfire  Sass István, egykori barátja. Lassan e leírást magyarázni kell.

 Hétfő van. Borong. Néha nap is süt. Koszorúk kazalban Sándor előtt. Megvolt. Letudtuk. Kipipálva. Jöhet a húsvét. Majd letudjuk a feltámadást is. Csak ne essen aznap. Kirándulni megyünk. Ez az új szokás. Szabadság? Forradalom? Harc? Feltámadás? Keresztre mész? Majd megcsinálják mások helyettünk. Mindegy melyik napon, 15 vagy 17. És hogy velünk mi lesz? Maradunk szabadságtalanul...