Az utolsó harmadba jutva – sporthasonlattal írok saját létem hosszáról – most is eszembe jut gyerekkorom nagy traumája, a karácsony. (Hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje, huszadik század, Kelet-Közép-Európa, szocialista „világrendszer”, a család, hívők és ateisták vegyes társasága.)
Eltűnő, a keresztényi-keresztyéni értékrendű paraszti világ és az új ideológiák átalakító egymásnak feszülésében nem volt könnyű öntudatra ébrednem. Meghatározni a fogalmakat. Hogy akkor hogy is van.
Mekkora trauma volt, ha azt mondták nekem, ha nem leszel jó, Jézuska semmit nem hoz a karácsonyfa alá! Féltem, hogy hiába vártam a karácsonyt. Amikor a Jézuska született, nagyim szerint. Azt se tudtam, ki ő! A nagyi pap bácsija mondta, hogy Nativitatis Domini, Natalis Domini, azaz az Úr születése napja a karácsony. Ez jól megkavart, nem értettem. Gondolkodtam. Arról, hogy ki az a Jézuska. Hogy van az, hogy akkor születik, pont karácsony éjjel, mégis ő hozza az ajándékokat? Nem ment a fejembe! Az se, hogyan bír el annyi csomagot, mivel szállítja, ki segít neki? Mikor győzi a karácsonyfákat is feldíszíteni, és honnan tudja, hová szokta tenni anyu a kifújt, festett üveggömbös dobozt a villany izzósorral?
Azon is gondolkodtam mint gyerek, hogy milyen az, hogy jónak lenni. Nagymama szerint imádkozni kell, udvariasnak, jól neveltnek lenni, szót fogadni, szépen köszönni, megcsinálni a leckét, nem bántani a cicát. (Gyerekkoromban a macskát annyira szerettem, hogy az már olykor teher volt a kisállatnak. Most már óvatosabban szeretem a macskákat.) Szóval nagy traumák gyötörtek. Kétségek. Ki vagyok, milyen vagyok? Voltak kérdéseim, és válaszokat kerestem rájuk. Nehezen ment. Bolond világ volt akkor! Hiszen iskolában azt mondták nekem, akkor vagyok jó, ha jó pionír vagyok, és az a jó pionír, aki papírt, vasat, üveget, vadgesztenyét, csipkét gyűjt versengve, aki fejből fújja a pionírok törvényeit. Olyasmik voltak ezek, hogy a kommunista párt meg a szocialista haza iránti hűség, a nagy Szovjetunió iránti barátság, a munka és harc hősiességének meg a békeharcnak a tisztelete. Már akkor szöget ütött a fejembe a két ellentétes fogalom: béke és harc. Aztán még voltak egyéb pionírtörvények is, de ami elmúlt, hát elmúlt, spongyát rá! Elfeledtem.
Csak nagy a fejemben kavargó zavar! Az megmaradt bennem máig. Most éppen azt látja a lelkem mélyén még mindig létező gyerekénem, hogy ez se jó, ami van. Nem tanultam meg várakozni, az utolsó harmad elejére sem. Nem tanultam meg ünnepet szépen várni. Már november végén ideges szoktam lenni. Idén se lehetett másképpen. Nincs semmi gond, élek és virulok, családom rendben, kisebb-nagyobb gondokat leszámítva. Enni, inni volt, van és lesz mit. A dőzsölést sose szerettem, a szolid létet inkább. Meleg van a lakásban, világítani is tudok. Minden kényelmem biztosítva. Van két mankóm, kerekesszékem. Akkor mi bajom? Az, hogy a bennem élő régi gyermeki énem igen jól felismeri a hamisat, az álcát, a talmit. Ösztön szintjén megmaradt tulajdonság. Kiszagolom a hazugot. Sok minden fáj és érthetetlen.
Ma, amikor a várakozásról írok, a szomszédban a háborúnak éppen az ezredik napjáról számol be a sajtó, halottak számával, veszteséglistákkal. Esik az eső, olyan igazi novemberi eső van, abba a rockszámba való. Hírek vannak még a jövőtől való aggódásról és félelmekről. Amelyek jórészt anyagi jellegűek, mert az aggódás amiatt van, hogy jobban vagy rosszabbul fogunk-e élni, lesz-e orosz gáz. Ki nyomja meg a piros gombot az atomrakétákkal? Ez kit aggaszt? Csak engem? Hát, ilyen idők járnak rám. A várakozásról akartam írni, de traumák bújtak elő. Ezer és egy éjszaka meséi helyett dróntámadás és irányított bombák meséje. Kis országomban meg panaszkodnak néhányan. A politika hazudik, mint mindig. Olcsó propagandaként fröcsög. Az emberek meg beveszik. Miközben egyszerűen csak élni kéne. Normálisan, elfogadóan, egymást tisztelve, másik véleményét meghallgatva, törekedni a jóra. Felnézni az égre. Mesélj Seherezádé, békét mesélj! Jézuska is szívesen hallgatja, hiszen még újszülött. Ne csináljunk belőle csomagfutárt!
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. december 17-ei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.