A rendszer ellopta a gyerekkorunkat. Nekünk, a nyugdíjkorhatárt közelítőknek. Apáink és nagyapáink építették újjá az országot a világégés után. Ők nálunk kissé hamarább nyugdíjba vonulhattak. Ők voltak azok, akiket testileg és lelkileg megnyomorított akkor a minden józan észt mellőző személyi kultusz.
Gottwald, Sztálin, Rákosi. Kiver a víz, ha csak a nevük leírom. Mi vagyunk a nagy generáció, a hatvanas évek elejének szülöttjei. Akiknek az élete bár békés volt, de mi is állandóan harcban álltunk. Békeharcban. Istennek se tudom ezt a szót ma sem összeegyeztetni! Nos, már mindegy, ez volt! Éberen vigyáztunk az őskommunista matuzsálemek gipszszobraira a vörös, forradalmi sarkokban. Talpig pionírruhában vagy később kicsit lázadón farmerban és a halványkék ingben. Harcban álltunk. Sarokban álltunk. Nem haladtunk. Álltunk!
Közben voltak események. Például a nagyapáink még 1956 sikeréért szurkoltak. Aztán az apáink 1968-ban, ha mást nem, elforgatták az útjelző táblákat a bevonuló baráti szovjet hadsereget zsákutcákba terelve. Mi kisgyerekként sokszor háborúsdit játszottunk. Senki nem akart német lenni, csak a négy páncélos. Meg a kutya. Ellenség? Az soha! Emlékszem arra is, hogy kisdiákként mindig gyűjteni kellett valamire. Mindig támogattunk valakit. Hol az ázsiai kommunista fiatalokat, mert a csúnya imperialisták elvették tőlük még a ceruzájukat is.
Volt olyan is, hogy a dél-amerikai szocialista mozgalmak támogatására adtunk egy koronát. Castro és Che Guevara népének. Hogy aztán az adományokból kenyeret vagy tankot vett a szocialista államhatalom, azt sosem tudhattam meg, ahogy senki más sem.
A rendszer ellopta a fiatalkorunkat is. Telenyomták a fejünket ideológiai maszlaggal. Például azzal, hogy nekünk majd milyen jó lesz már, mi majd élvezni fogjuk a fejlett szocializmust! Kis szerencsével még a kommunizmust is megérjük. Na, anyám borogass! Elképzeltem a kommunizmust, és látom azt, hogy az nem más, mint egy humbug! Az akkori ideológusok amikor ezt mondták, minden bizonnyal a saját gyerekeikről beszéltek, hogy nekik majd élő lesz a kommunizmus. Ők valóban jól éltek. Az elvtársak. Kábé tagok és póttagok, járási muftik és helyetteseik. Az ő gyerekeik jól is éltek. Közülük egy nem más, mint a mai miniszterelnök.
Tessék figyelni! Ő 1986 és 1989 közt az akkori állampárt, a Csehszlovákia Kommunista Pártjának aktív tagja volt. Nem vicc! Benne van az életrajzában. Aztán az utódpárt, a Demokratikus Baloldal jelese lett. Jól megtanulta a régi pártvezetési módszereket. Átvette a stafétát. Hazudni, félrevezetni, nagyokat mondani, a csőcseléket manipulálni, azt nagyon megtanult. Egy korosztályba tartozunk a miniszterelnök úrral. A nagy generáció tagjai vagyunk. Nagyon fifikus és álságosan hamis lett az elvtárs úr. Mert most még az utolsó olyan dolgot is elvenné korosztálya hátrányosabb helyzetű tagjaitól, amiért 1989-ben ezek az akkor még fiatal, mondjuk így, hogy „forradalmár” rendszerváltók kiálltak.
Elvenné a demokráciát és a szabadságot! Meg elvenné a nemzetgazdasági érdekeket, vagy inkább a saját zsebét féltve a demokrácia és a szabadság emléknapját is. Ezt azért már ne hagyjuk! November 17-e szellemében váltsuk le, küldjük el őket. Valahová messze. Tőlem börtönfalban téglát számolni is. Mindenképpen tűnjenek el. De számoltassuk el őket! Amit pedig bizonyíthatóan elloptak, azt vissza kell adniuk. Haciendát, tengerparti villát, yachtot, lakást, gyárat, részvényt, Kajmán-szigeti bankban elhelyezett milliókat.
És még valami nagyon fontosat vissza kell kapni. A nép megingatott önbizalmát! A polgári büszkeséget és értékrendet. Hogy a mindenkori hatalom tudja: nem mi vagyunk értük, ők vannak miattunk! Lekvárfőzési tanácsaikat meg tartsák meg maguknak. S ne nyúzzák le a végtelenségig az embereket. A nagy generáció elfáradt, még élő egyéneit se! Elfáradtunk. De nem lehet feladni. Ezért vagyunk a nagy generáció!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.