Szászi Zoltán: A dolgok korábbi értelmének változásáról

Akkor, amikor tanultuk, elfelejtették elmagyarázni. Hogy hol van Nagyabony, meg mi fene lehet az a Majland. Aztán csak megtudtam ezeket a fontos részleteket is. Hogy Nagyabony csallóközi település, Majland meg Milánó. (Fura módon a schwechati reptéren tavasszal ezt olvastam s így: Mailand! De hát egy birodalom nehezen felejt.) Ilyen többletértesülésekkel, melyek szerint Majland, azaz Milánó városa 1859-ig osztrák uralom alá tartozott, és ott állomásozott a császári hadsereg 32. gyalogezrede, ahová csallóközi legényeket is besoroztak. Hogy valóban van ott torony bőven. S Nagyabonyban biztosan van két torony: a katolikus meg a református templomé.

Hát ennyi tudással az ember másképpen nézi már a dolgokat. Mert ugye a dolgoknak mindig van értelmezésük. Az 1905-ben gyűjtött dal a honvágyról, a hazaszeretetről szól. Hogy azért mégis milyen jó az, ha az ember a saját hazájában élhet, nyugodtan, békésen, nem külhonban, kényszerhelyzetben védi mások érdekeit. Hogy inkább elnézi a kis faluja két kis tornyát, mint idegen városban azt a sok cifraságot. Ámde így van-e ez még ma is? Kérdeztem magamtól meg másoktól, afféle magánközvélemény-kutatást tartva. Kérdésem ez volt: még mindig végletekig ragaszkodunk a szülőföldhöz? Még mindig itt akarunk élni s halni? Akkor is, ha… Akkor is, ha éppen egy alapjaiban szétzilált közösségben éljük a mindennapjainkat? Akkor is, ha éppen pengeélen táncol a közhangulat, ha lőporos a levegő, ha a vox humana, Fábry Zoltán hangja teljesen eltűnt a közbeszédből? Hát… Nem tudom… Inkább nem…

A dolgok változnak, az ember velük változik. Jómagam is. Igaz, szívesen nézek ki az ablakomból falunk romtemplomára, a ledőlt tornya helyén az égbe szökő fiatal fákra, de azért arra is tudok emlékezni, milyen volt Majlandban. Bocsánat, Milánóban! Hogy itthon az elmérgesedett viszonyok miatt lassan már csak teljesen érdektelen és semmitmondó témákról beszélgetek másokkal, félve a másik reakciójától. Már csak nyoma van az egyenes beszédnek, a témák nem őszinték, a diskurzus ellaposodott. A dolgok értelme pedig megváltozott. El kell azon gondolkodnom, hogy vajon mit róhatnék fel annak a fiatalnak, aki úgy gondolja, inkább máshol, más országban keresi a saját egyéni boldogságát. Mit ajánlhatnék fel az elfelé igyekvőnek? Milyen megélhetést, milyen közéleti viszonyokat? Mivel tarthatnám itthon? Hogy ne abban a bizonyos Majlandban bámulja azt a harminckettőt, ezt mivel érjem el?

Magam is láttam azokat a tornyokat. Folyamatosan újítás alatt, megóvás közben. Dolgoznak rajtuk. Szépítik, újra kifaragják kőcsipkéiket, az eredetiek meg múzeumi lapidáriumokban várják a látogatókat. S ha már múzeumok, akkor Olaszország ilyen jellegű gazdagságát nem kell bemutatni. Fontosnak tartom elmondani, hogy mennyire udvariasak, segítőkészek, előzékenyek az olaszok! Igen nagy tisztelettel kezelik az időseket, a kisgyermekes anyukákat, a családokat és a mozgáskorlátozottakat. Személyes tapasztalat. Nagyon! Meg kell állapítanom, hogy nem olyan rossz ott az élet. Pezseg. Az üzlet is, a forgalom hatalmas, de mindenki igyekszik pontosan és jól végezni, amit végez. Itthon? Sokszor a kedvetlenség miatt inkább kifordulok a vendéglátóhelyről, otthagyom a boltot boltossal együtt. A dolgok értelme… Változik… Az volna, hogy ennek az egésznek működnie kéne! Ennyi volna a titka. Meg a normális közbeszéd, az emberi hang, a szolidáris viselkedés, a fejlett vitakultúra, az egymást tisztelő kommunikáció. Akkor elég lenne a két tornyot nézni. Azt érzem, a dolgok értelme változott. Zavartság van, így elkívánkoznak az emberek. A régi dalszöveg átértelmezhető lett. Inkább nézik Majlandban azt a harminckettőt. Egy árva szót se lehet szólni ez ellen. Aki kimegy, elmegy, mivel tarthatnám itthon? Nincs válaszom. Néztem a harminckettőt. Lenyűgöző volt!