Az már mennyire elcsépelt, hogy a Medikus-kert lombjainak árnyékában iszom a szójatejes kapucsínómat, és közben szomorú vagyok? Pedig állítólag nem konvencionális életet élek. Szabadot. Bohémet. Szorongásra nem jogosultat.
Reggel kihánytam a zabkását. Először azt hittem, hogy már megint megfeledkeztem a barackdzsem szavatosságáról, de a gyomromat hamar utolérte a fejem, és tisztábban figyelmeztetett arra, hogy mi a baj: itt a pánik.
Amikor bevállaltam a negyedik munkahelyet, egy rövid illúzió erejéig megnyugodtam. Kell a pénz, kell a napnak keret. De főleg a pénz. Mióta kizárólag azt csinálom, amiben látok értelmet, a stabilitás minden apró jele után úgy kapkodok, mint a vízben fuldokló a mentőöv után. Ebben a helyzetben tényleg nem tudom elképzelni, hogy világra, hogy a „világomba hozzak” valakit. Nem mintha a reprodukció utáni vágy nem halt volna ki belőlem már sok-sok éve, ennek a témának az új kolléganőim mindennapi emlékeztető megjegyzései miatt jutott helye a gondolataimban. Tegnap délután például kifutott a számon, hogy sírnék a kimerültségtől, és jaj, ez mekkora hiba volt! Állítólag nem tudhatom, milyen ez az érzés, mivel, vagyis amíg nincs gyermekem. Bár rangidősként eszembe jutott, hogy megemlítem a test öregedési tendenciáinak köszönhető energiacsökkenést vagy legalább a hónapok óta tartó alváshiányomat, de aztán… Nem fontos.
Szóval, pánik. Betelefonálhatnék, hogy rosszul vagyok, beleülhetnék a kádba, picit lemoshatnám magamról a kisebbrendűség érzését és a csillámport, amit tegnap Barbara fújt a hajamba. De nem tehetem, Barbara már megelőzött, a jelenléti ívben a neve mellett vérpiros betűkből kirakott mutatóujj zavarta meg a délelőtti nyugalmat: TADEÁŠ LEKÁR!!! Szeptemberben kezdte a másodikat, Barbara pedig augusztusban a csalódottságukat sikeresen lázadásra váltó elvált nők életvitelét. Hát persze, miért is ne. Én már nem bírnám magam kacagóra borozni hetente kétszer, de Barbara regenerációs készsége 10 év előnyben van az enyémmel szemben. Csak szegény Tadeáš légutai lennének egy picit erősebbek. Borús hétfő reggeleken borús Barbara-szemek bátorítanak: de jó neked, még előtted áll az élet. Tegnap viszont boldog volt, nagyon, az ebédhez fogyasztott rosé buzdításának jóvoltából elárulta a titkot is: holnap reggel csillámporbuli után lesz másnapos, és egyáltalán nem bánja, hogy a fia a volt férjénél alszik. Hát ja, lekár… Egy pillanatra majdnem felháborodtam, de aztán ellentmondást nem tűrő hangon szólt, hogy egy anyától igazán senki sem sajnálhat egy kis lazulást. Szóval elfojtottam a haragom. Na meg amúgy sem fontos.
Jó lenne, ha a rendszeresen megjelenő magányosság érzése egy polcra kerülhetne a mindig kihűlt kávéval. Jó lenne, ha a „szülőként muszáj pénzt keresnem” kijelentést tevő barátnőimet meghívhatnám az „én még nem vagyok szülő“ kijelentésből főzött vacsorára az „én még nem vagyok szülő” kijelentéssel fizetett albérletembe – egy asztalhoz, egyetértésben, egy tüdő összenőtt lebenyeiként lélegezve be a patriarchátus molekuláit.
Teljesen igazuk van, ezt én választottam. Nem a magányt. A csalódás gyáva prevencióját, az álmaim teljes mértékűen egocentrikus hajszolását, a szabadságot. Ugyanúgy, ahogy ők választották nem a minduntalan kihűlt kávé kései fogyasztását a reggeli gyerekhajsza miatt. Hanem a stabilitást, az önfeláldozás ismeretlen bugyraiba való párducugrást, az anyaságot.
A Medikus-kert kapui éppen zárnak, a szójatejes kapucsínóm éppen forró, én pedig éppen rettenetesen magányos vagyok. De a világ sok kihűlt eszpresszója, a magától értetődő fogantatások és a szabad akarat szerint táncoló méhek között ez nem fontos. És a bioszappanszagú kávéházakban szenvedő jóléti buborékok elcsépelt fájdalmai között tényleg nem az.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.