Minden fesztiválon normalizálni kellene az ún. „csalónapokat”. Vagyis azokat a napokat, amikor köszönjük szépen, de nem kérünk koncertekből, előadásokból, vetítésekből – inkább eszünk, alszunk, bambulunk a napfényben. Így indult a napom, és egy kisebb (lelki) osztályharccal ért véget.
Mikor reggel kinyitottam a szemem, a krémek krémjének éreztem magam. Előző este addig (hajnali háromig) ostromoltam az online jegyportált, amíg sikerült jegyet szereznem a pénteki éjféli vetítésre – az egyik kedvenc rendezőm, Ethan Coen legújabb filmjére, ráadásul az ő és a főszereplő (Margaret Qualley) társaságában. Most már tehát biztos, hogy látni fogom a legendás Lumiére mozitermet is.
Azonnal le is mondtam az aznap délelőttre betervezett Lumiére-látogatást, és eldöntöttem, hogy újdonsült királyi pozíciómat királyi nappal ünneplem meg. Végre eszek valamit, ami nem hamburger, kiülök egy kicsit a tengerpartra, de először is nyugodtan felébredek a légkondi hűvösségében. Majd jött egy még jobb ötlet – benézek az Eszmei érték sajtótájékoztatójára! Ha egy Lumiére-premierre be tudok jutni, ide miért ne?
A sajtóteremhez érkezve aztán pofán ütött a valóság. Senki nem tessékelt udvariasan a bejárati ajtó felé, helyette a kordon mögé, az aláírandó posztereket és lemezeket szorongató rajongók közé kerültem. Ekkor jöttem rá, hogy korántsem vagyok a krémek krémje. Sőt, még krémnek is meglehetősen humuszos vagyok.
Tudniillik, Cannes-ban az ember csak annyit ér, amennyit a jelvénye. Úgy is mondhatnánk, hogy ő maga csupán a jelvénye, semmi több. Ezt már tegnap tudatosítanom kellett, amikor a sajtóteraszt őrző, mosolygós hölgy, akivel úgy éreztem, baráti biccentgetős kapcsolatot ápolunk, abban a pillanatban nem ismert fel, hogy a jelvényem véletlenül becsúszott a kabátom alá, és megállított ellenőrizni.
Nekem sajtójelvényem van. Sárga. A cannes-i hierarchiának körülbelül a legalján vagyok. Nálam csak a filmkészítői vagy neadjisten filmtanulói jelvények értéktelenebbek – ők még jegyeket is csak két nappal később vehetnek (megismétlem tegnapról: 20 másodperc alatt elfogynak), és szinte sehova nem engedik be őket. A sajtósoknak szabad bejárásuk van mindenhova, de a fontossági sorrendet, mondhatni „cannes-adalmi osztályukat” a jelvényük színe határozza meg. Legalul van a sárga és a kék. A kék szintén értéktelen, csak annyi a különbség, hogy ha egyetlen üres szék jut a pórnépnek, akkor én pórabb vagyok a kéknél, és őt engedik be.
Felettünk vannak a rózsaszínek. Ők azok, akiket nemcsak jóindulatból engednek a fesztiválra, hanem komoly nézettségre is számítanak tőlük. Mindenhol elsőbbséget élveznek, a sajtótájékoztatókra ők mehetnek be először, és a vörös szőnyegről is kisebb eséllyel nézik ki őket. Ők ennek minden jel szerint tudatában is vannak, és annyira pofátlanok, amennyire csak lehet – még a világsztárokkal is.
Hallottam azonban egy bizonyos, negyedik jelvényszínről is: a fehérről. Hogy ezek az emberek kik, azt csak a Jóisten tudja. De annyi biztos, hogy nem érvényesek rájuk a szabályok. Oda mennek, ahová csak akarnak, még a Hilton hotelbe is egyeztetés nélkül beengedik őket, és állítólag a helyedről is felállítanak, ha nekik (akik természetesen mindig késve érkeznek) csak a legalja székek jutnak.
A sajtótájékoztatóra várva rózsaszín jelvények tucatjait láttam elegánsan áttáncolni a biztonsági őrökön, míg a sárgákat és kékeket rutinszerűen félreállították. Besorakozhattam volna, de túlságosan élt még bennem a Lumiére-foglalás büszkesége, szóval eljátszottam, hogy csak fotózni és videózni jöttem. Hogy jobban érezzem magam, robotikusan megmosolyogtam azokat, akik autogramért sorakoztak, majd ignorálva lettek. Nem lennék a helyükben!
Este aztán feltöltődve indultam az aktuális premiervetítésre. Szeles, borús idő volt. Jobb, mint a kánikula, de legalább annyira kellemetlen az egyórás sorban álláshoz. De sebaj! Boldog és élénk voltam, szorongástól mentes, készen egy újabb, izgatott filmezésre.
Aztán megjelentek ők. Fehér jelvényük épphogy kilógott a zakójuk mögül. A korláton kívül, a sort megkerülve sétáltak a biztonsági őrökhöz, akik azonnal beengedték őket. Egyetlen szó nélkül. Mire mi is bejutottunk, a legjobb helyek már foglaltak voltak – hiába vártunk egy órát a szélben. Pedig ami ezek után jött, azt kényelmesen sem lett volna könnyű végigülni.
Resurrection (Feltámadás)
Bi Gan közel háromórás filozófiai sci-fije egy olyan világba kalauzol el, ahol az emberek többé nem tudnak álmodni – erre csupán egyetlen lény képes, egy lány pedig ki is használja ezen képességét. Vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva a film sosem magyarázza meg rendesen a saját világát, sokkal jobban érdeklik ugyanis az összefüggéstelen, félórás történetek, melyekből felépül. Egyértelmű, hogy Bi Gan megpróbál összehozni egy monumentális tisztelgést kínai történelem és filmművészet előtt, néha kimondottan erős vizuális megoldásokkal, a történetek maguk azonban egész egyszerűen céltalanok és unalmasak. A hatásos záró képsorok ugyan jó szájízzel búcsúztattak el, de nem sikerült elfeledtetniük, hogy két órán át úgy éreztem, mintha egy sztereotipikus fesztiválfilm szándékosan értékelhetetlen paródiáját nézném.
Este aztán nehezen aludtam el. Túlságosan kipihent voltam, a fejemben pedig egyetlen gondolat járt: mi van, ha hiba volt? Mi van, ha a Lumiére előtt mondják majd meg, hogy tévedés történt? Sőt, mi van, ha felülvizsgálják, ott szabadott-e lennem bárhol máshol?
Átkozott sárga...
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.