A Zöld-tó a Karbunkulus-toronnyal: az idejére sem emlékszem, mióta vágytam látni. Sokszor és sokfelé jártam a Tátrában, két éve írtam egy regényt A Tátra gyermekei címmel, benne a Karbunkulus-torony meséjével, borítóján az emblematikus fotóval a smaragdzöld tóról és a karcsú sziklatoronyról, de úgy alakult, hogy ennek a túrának még csak most jött el az ideje. Tudtam, hogy hosszú és fárasztó lesz, próbáltam felkészülni rá, de azonkívül, hogy életem párjával a szokásosnál jóval hosszabb sétákra vittük Fifi kutyát, többre vagy másra nem futotta az időnkből.
Különben pedig csupa aggodalom voltam az időjárás miatt, mert minden előrejelzés nyolcvan százalék esélyt jelzett a csapadékra, a szállásunk azonban le volt foglalva, úgyhogy jósoltak, amit jósoltak, elindultunk. Természetesen az esőköpeny bekerült a hátizsákba a kulaccsal, váltás pólóval, zoknival és a jutalomcsokival együtt. És ezek mellé beraktam még A Tátra gyermekeit is, mert feltett szándékom volt egy olyan fotót készíteni, amelyen kezemben a regénnyel állok a Zöld-tó partján, hátam mögött a Karbunkulus-torony, azaz a könyv címlapját szerettem volna élővé varázsolni.
A Biela voda, azaz Fehér-víz parkolótól indultunk. Tizennyolc kilométer végig a sárga jelzésen, három óra felfelé, plusz a pihenők, amelyekre mi jó félórát számoltunk, figyelembe véve sík vidéki voltunkat és kondíciónkat. Eleinte fenyves erdőben haladtunk, jobbról-balról zúgó vizek kíséretében, a hőmérséklet hirtelen nagyot esett, biztosan nem volt még húsz fok sem, de kis idő múltán már izzadtunk, aztán meg alig vártuk a Zsázsa-forrást, ahol az első hosszabb pihenőt tartottuk. A következő megálló, a Késmárki-Fehér-víz az út egyharmadát jelentette, és örültünk persze, hogy ennyit már megtettünk, ugyanakkor nehéz volt nem gondolni rá, hogy ennek még a kétszerese vár ránk.
Egyre többször álltunk meg szuszogni és bámészkodni, mert a fáradtságon kívül bőven volt mit csodálni: óriáspáfrányok, málnabokrok, piros bogyós cserjék, harangvirág, zergevirág, füzike, kék, lila, sárga színkavalkád; a rohanó patak az ösvény közelében lecsendesedett, kezünket, arcunkat felfrissítettük benne; aztán elfogyott az erdő, s a törpefenyők övezetébe érkeztünk, ahonnan már látszottak az óriáshegyek. Még csak messziről, némelyik csúcs párába burkolózva, a nap hol kisütött, hol elbújt, amikor elbújt, örültünk, mert mindenünk csupa víz volt. Azt terveztük, hogy egy órával a cél előtt erőgyűjtésként csokizunk, csakhogy a TANAP-os szintjelző táblák a sárga jelzéssel végképp elmaradtak. (Minek is lettek volna, amikor innentől sehová máshová nem vezetett az ösvény, mint a Zöld-tóhoz?)
A holtpont az utolsó félórában jött el. Amikor már maga a Karbunkulus-torony is látszott, és úgy tűnt, egy karnyújtásnyira van csupán, az ösvény egyre csak kanyarodott és kanyarodott, s őméltósága egy szikrával sem jött közelebb. Tízpercenként néztük az időt, amely szerint most már tényleg oda kell érnünk, hiszen csaknem négy órája küzdünk, és akkor, az utolsó kanyarban előbukkant a smaragdzöld tó, partján a sárga menedékház, a tó partján sziklaamfiteátrum; Weber-csúcs, Késmárki-csúcs, Fecske-torony, Téry-csúcs, Zöld-tavi-csúcs, Papirusz-csúcs, Vörös-tavi-csúcs, előttük a legendás, karcsú Karbunkulus-torony – ha elcsépelten hangzik is, de lélegzetelállító látványban volt részünk.
Az időjárás továbbra is kegyes volt hozzánk: még mindig sütött a nap, bár nyugat felől gyülekeztek a felhők, úgyhogy legelőször a vágyva vágyott fotó készült el: A Tátra gyermekei egyedül egy lapos sziklán, aztán a kezemben a Zöld-tó partján, hátam mögött a Karbunkulus-toronnyal, amelyről két mesét is írtam a regényben, s közülük az egyiket ott, a tó partján Dénesnek elmeséltem.
A mese után át a hídon, föl a menedékházhoz, ahol a meleg leves, mákos rétes és tátrai tea után pólócsere, cipőlehúzás, láblógázás, aztán körbe a tavon, csodálkozás, bámészkodás, órákat tudtunk volna még fent eltölteni, de elkezdett dörögni, a Weber-csúcsból már semmi sem látszott, és az eső is rákezdett, olyannyira, hogy elő kellett halászni a hátizsákból az esőköpenyeket, és megindulni lefelé. Ennyi volt, örüljetek! – mintha csak ezt üzente volna a tó és a hegy, és mi örültünk, hogy célba értünk, ott voltunk, még úgy is örültünk, hogy a lefelé út egy szikrával sem volt rövidebb és könnyebb, ráadásul jó darabon nyomunkban mennydörgéssel, nyakunkban esővel kerülgettük a kiálló sziklákat, de úgy kétharmad résznél ismét kisütött a nap, és lekerült rólunk az esőköpeny, s végül szűk nyolc óra elteltével kimerülten leroskadtunk a Nemzeti Park fehér-vízi bejáratánál egy padra, és felfaltuk a hátizsákból az összes megmaradt csokit és nápolyit.
Mindennek megvan a maga ideje. Azt hiszem, a mi zöld-tavi túránknak azért ez volt a lehető legjobb ideje, mert ott fönt, a tó partján, kezemben A Tátra gyermekei regényemmel, a Karbunkulus-mesét mondva, úgy éreztem, mi magunk is a Tátra gyermekei vagyunk.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 1-jei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.