Igen, tudom, hogy ez az a téma, amely miatt lehet, hogy sokak szemében nem leszek népszerű. Mert ez az a téma, ami az érintetteket nagyon érzékenyen érinti, aki meg nincs benne, nos, az egyszerűen nem foglalkozik vele. A felelős állattartásról lesz most szó.
Nem tudom, hogy csak az utóbbi években lett-e divat, vagy esetleg én vagyok most jobban rákattanva a témára, de egyre ritkábban látom azt, hogy a városokban pórázon sétáltatnák a kutyákat. Nem a sétáltatásra kijelölt helyeken zavar a szabad kutyasétáltatás, hanem ott, ahol hatalmas tábla hirdeti: póráz nélkül tilos a kutyasétáltatás!
Nyáron a gyerekekkel Budapesten voltunk. Egy zöldövezetben, a patak partján sétáltunk, ahol szintén kint volt az említett tábla. De senkit nem érdekelt. Mert kutyát pórázon nem láttunk, csak szabadon. Kicsi, nagy, ugatós és nyugodt, volt mindenféle. Mi annál idegesebbek lettünk, amikor már a hetedik jött szembe, szaglászva minket. A kicsik féltek, mi mérgelődtünk, de hát ez van, a kellemetlenségen kívül baj nem történt. Meg hát kaptuk is mindig a megnyugtató magyarázatot: nem bánt, nem kell félni! Tegye fel a kezét, akit ez a stabil lábakon álló érv meggyőz! Mégis minden felelős gazdi ezzel nyugtatja a környezetét.
Volt jó pár futó és biciklista is környéken, bár őket is zavarta, de látszott, hozzászoktak ezekhez az élő akadályokhoz, legalább néha lehetett gyorsabban futni. Egyébként itt jegyezném meg, hogy a patak túlpartján egy teljesen üresen álló kutyafuttató volt. Szóval lehetőség lenne a felelős állattartásra, csak az akarat hiányzik.
Hanem aztán egyik nap két kutya jól egymásra talált, és mellettünk pár méterre hajba, vagyis szőrbe kaptak. Két kis agresszív kutyuska. Gyerekek pánikban, a futók rákapcsoltak, a gazdik meg nyugtattak: nem kell félni, csak egymásra ugatnak, nem emberre. Tegye fel a kezét, akit ez a stabil lábakon álló érv meggyőz! De valóban nem történt semmi baj, mondjuk nem is nagyon nyílt rá tér, mert úgy elhúzott mindenki a környékről, mint ősszel a vadludak.
De nem csak Budapesten ért kutyás csalódás. Itthon, szintén a gyerekekkel, a parkban bicikliztünk, mikor egy néni kicsit hangos és kotnyeles kutyája felénk szaladt. Bár a gyerekek megijedtek a felénk száguldó és ugató ebtől, a néni gyorsan megnyugtatott, hogy nem bánt, nem kell félni. Szerencsénkre arra futott egy férfi, aki érdekesebb volt a kutya számára, így irányt váltott, na meg hangnemet is, még jobban rázendített, és elkezdte kergetni a futót. A férfi meg is kérdezte a nénitől, hogy szerinte ez normális-e, miért nem lehet a kutyát megfogni, mire a néni nemes egyszerűséggel annyit felelt: igen, ez normális. Majd kutyikáját hívogatva felháborodva távozott. Mi is gyorsan bringára pattantunk, és jól eltekertünk a másik irányba.
Igazán megértem, hogy minden gazdi megbízik 100%-ig a saját kutyusában. És ez így van jól. De miért nem lehet tekintettel lenni arra, akinek mondjuk fóbiája van, rossz tapasztalata, esetleg csak fél, mert nincs mindennapi kapcsolatban házi kedvencekkel? Miért nem lehet azokat a kijelölt helyeket használni, amik kifejezetten számukra vannak fenntartva, vagy ha annyira irtóznak ezektől a helyektől, legalább akkor megkötni, pórázon vezetni, kézbe venni a kis kedvenceket, amíg a másik továbbmegy? Miért van az, hogy nem figyelünk egymásra? És a kutyagumi összeszedéséről még nem is volt szó.
Ahogy Schiller mondja, leben und leben lassen, vagyis élni és élni hagyni. Micsoda irányelv ez az élet minden területén! Mennyivel nyugodtabbak lennének a mindennapok, ha eszerint élnének az emberek! Ha mindenki a maga életével foglalkozna, úgy, hogy azzal másokat nem bánt. Lesz valaha ilyen? Lesz valaha felelős állattartás? Lesz valaha olyan, hogy nem csak az önös érdekeinket vesszük figyelembe?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.