Hogyan vegyük rá kirándulni nem szerető gyermekünket, hogy hajlandó legyen nekivágni a hegyeknek-völgyeknek?
Ezzel a problémával csak a harmadik gyerekemnél szembesültem, mivel az első kettő – szerencsére – nagy túrázó. Cilike viszont kiskorától igen határozottan adta tudtunkra, hogy ő márpedig nem fog menni sehová.
Addig törtem a fejem, míg eszembe nem jutott az Országos Kéktúra. Gyerekkoromban anyukámmal végignéztük a Másfél millió lépés Magyarországon című remek filmsorozatot, melyben Rockenbauer Pál és kollégái a kék turistajelzés mentén átszelték Észak-Magyarországot. Nagyon élveztük, de a gyakorlatban mi inkább szlovákiai helyszíneket választottunk (engem a magasabb hegyek vonzottak), ezért a Kéktúra megmaradt televíziós időtöltésnek.
De majd most! – gondoltam magamban. Elolvastam a fellelhető információkat, megrendeltem a bélyegzőfüzeteket. Cilikének előadtam, hogy fokozatosan be fogjuk járni az egész útvonalat, és minden pecsételőhelyen pecsételhet.
Hamar rájöttem, hogy ez az egész nem kis szervezést igényel. Ki kell találni, hány napra menjünk, mennyi utat tudunk megtenni egyszerre, hol szálljunk meg, mivel utazzunk.
Cilikének tetszett az ötlet. Maga a gyaloglás ténye nem annyira, de az, hogy kettesben megyünk valahova több napra, kellően serkentően hatott rá.
Az első kéktúrás kirándulást még az ősszel megejtettük. Az ország nyugati végével kezdtük, Kőszegen szálltunk meg. Időnkből csak egynapos túrára futotta, s ez pont elég is volt kezdetnek. A meredek szakaszokon bizony nem volt könnyű Cilit motiválni. Átlendültünk néhány komoly krízisen, s ránk sötétedett, mire az Írott-kő csúcsáról visszaértünk a városba.
A telet kihagytuk, de a tavaszi szünetben elérkezettnek láttam az időt a folytatásra. Most a Balaton-felvidéket szemeltem ki. Tapolca-Diszelen találtam elfogadható árú szállást, gyönyörű helyen, a falun túl, hegyoldalban. Picike, romantikus mobilház, a teraszról pazar kilátás nyílik a szemközti hegy szőlősoraira. Cilike nagyon meg volt elégedve.
Másnap lekéstük a kiszemelt buszt, mert rossz helyen kerestük a megállót. Sebaj, egy óra múlva ment a következő. Tapolcán átszállás, aztán előre Badacsonytördemicig, és indulhat a túra.
Először a Badacsony bazalttestén kell átkelnünk. Eddig mindig csak a Balaton felől láttam e tekintélyes tanúhegyet, most végre meghódítom! Cilikém a kezdeti morgás után szépen jön mellettem. Sőt. Amikor rákanyarodunk a Bujdosók Lépcsőjére – 464 fok hatalmas bazaltkockákból – lehagy engem, és méltatlankodik: Anya, gyere gyorsabban! Fönt aztán azon kezd mérgelődni, hogy miért megyünk most lefelé, ha egyszer felértünk. Magyarázom neki, hogy nem a Badacsony a végcélunk, csak át kell jutnunk rajta. Előttünk magasodik még a Gulács és a Csobánc.
Ugye, milyen jó, hogy nem is nyavalygok? – kérdezi Cili büszkén, amikor nekivágunk a Gulács oldalának. Fél perc múlva éktelen visításban tör ki. Beérünk ugyanis az erdőbe, körülöttünk sűrű, derékig érő aljnövényzet. Itt biztos kígyók vannak, és én utálom a kígyókat! – kiabál Cili. Vissza akarok fordulni! Nem megyek tovább! És ez így megy fél órán keresztül, amíg ki nem érünk az erdő szélére.
Káptalantótiban már újra vidám, vígan pecsételünk, s eszünk egy jégkrémet a helyi boltban. Most már csak a Csobáncot kell legyőznünk. Ami azt illeti, eléggé meredeknek tűnik… Fent mindenért kárpótol a körpanoráma. Csak mi ketten vagyunk az egész fennsíkon, gyönyörű, sűrű zöld fű hullámzik a szélben az ösvény két oldalán. Csak a miénk Csobánc vára is, mászkálunk a romokon, csönd van, nyugalom, boldogan pecsételünk, ez ma a harmadik bélyegzőnk, Cilike elégedett.
Innen már csak lefelé vezet az út, a Csobánc alatt lakunk.
Anya, én utálok kirándulni, de ez azért egész jó volt, konstatálja este Cili. És nagyon szép volt a táj, teszi hozzá. Mikor jövünk legközelebb?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.