Szívből utálom a téli időszámítást.
Tudom, sokan szeretik, mert így reggel hamarabb világosodik. Nem tudnak meggyőzni. A kora délutáni sötétedés bénítóan hat rám. Szorongás kerít hatalmába, erőlködnöm kell, hogy ne csússzak vissza a depresszióba.
Ebben az évben különösen nehéz derűsnek maradnom. Folyton egy évvel ezelőtti emlékek kúsznak az agyamba. Anyukámról. Már nagyon beteg volt. Szenvedett. Most meg már nincs sehol… A lányokkal sokat emlegetjük őt. Nem lehet hozzászokni a hiányához.
Ráadásul ez az időszak a légúti betegségek ideje nálunk. Ajna három hétig tüdőgyulladással fekszik, tíz napig negyvenfokos a láza. Ápolom. Aggódom érte. Mikor végre meggyógyul, Cili lesz beteg. Közben a nagyfiam balesetet szenved – megcsúszik az elektromos rolleren, s arccal a villamossínre esik. Egyedül neki volt a három gyerek közül szép, szabályos fogsora. Múlt időben. Bár állítólag meg lehet csináltatni. De az már nem lesz ugyanaz. Végül is örülhetek, hogy nem lett nagyobb baja.
Talán jobb lesz, ha beletörődöm: a november és a december nem az én időm. Át kell vészelni valahogy. Szürke ég, szürke emberek, szürke járda, szürke szmog. Szürke kipufogógáz-felhő nehezedik Budapestre. Lehet, hogy az öregedéssel érzékenyebb lett az orrom? Mintha az előző években nem éreztem volna ilyen élesen ezt a bűzt. De úgy látom, a többieket nem zavarja, sőt. Mindenhol cigarettázó emberek, belepöfékelnek a szürke levegőbe, hadd legyen még büdösebb. Mérgelődöm. Próbálok kitérni a füstgomolyok elől. Gázálarcban kéne járni.
A négyes-hatos villamos nem tartozik a kedvenc vonalaim közé. Csak akkor veszem igénybe, ha muszáj. Mint például most, amikor Cecília nevű gyermekem az iskolai kórussal Szent Cecília-misét énekel a Terézvárosban. A végállomáson szállok fel, ott még lehet találni ülőhelyet. Leülök két szemközti szék egyikére. Szemben velem egy fiatal lány foglal helyet. Az egyik megállónál egy durva hang zökkent ki az olvasásból. Álljál már fel! – böki meg a lányt nyersen egy fiatal, láthatóan nem egészen józan nő. Égő szivarral a kezében. A lány szó nélkül feláll, próbál arrébb surranni. Te tetves k…a, még a táskáját is belém döfi! – ordítja gyűlölködve a bedrogozott nő, és leül velem szemben. Az arcomba fújja a szivarfüstöt. Kezd felmenni bennem a pumpa. Most rá kellene szólnom, udvariasan, de határozottan, hogy a villamoson tilos a dohányzás, és legyen kedves, ne beszéljen tiszteletlenül az utasokkal. De nem szólok rá. Félek tőle. Elképzelem, ahogy dühében az arcomba nyomja a szivart. Inkább felállok, és arrébb megyek. A körülöttünk állók egy szót sem szólnak, mindenki behúzza a nyakát. A nő felteszi a lábát a székemre.
Jár az agyam. Biztosan áldozat ő is. Boldogtalan az élete. Bántalmazták. Menekül. De hiába erőlködöm, az együttérzést felülírja a harag. Mit képzel magáról, hogy ilyen durván sérteget másokat? Hogy itt basáskodik a villamoson? És miért fél tőle mindenki? Hát ebben az országban már mindent lehet?
Le kell szállnom, lentről még megnézem a nőt az ablakon keresztül, vígan terpeszkedik, eregeti a füstöt. Én vagyok a hülye, hogy így felhúzom magam egy ilyen baromságon.
Mi is dúlt fel ennyire? – elemzem magamat a Cecília-mise hallgatása közben. Azt hiszem, maga a jelenség. Hogy az arrogáns, erőszakos egyéneknek mindent szabad. Hogy a bunkóság, gátlástalanság mindig felülkerekedik a szelíd tisztességességen. Mindenhol. A politikában éppúgy, mint a hétköznapi életben.
Beszélhetek én a gyerekeimnek arról, hogy mindig, minden körülmények között maradjunk meg becsületes, igaz embernek, hogy a tisztesség eszközeivel próbáljunk meg érvényesülni, ha mindenhol azt látják, a világ letarolja a tisztességeseket.
Anya, töröld ki ezt az utolsó mondatot! – mondja határozottan Ajna, miután fölolvasom neki. Az olvasók reményt várnak tőled!
Igazad van, Ajnuska. De akkor mit írjak a végére? Azt, hogy a saját mikrokörnyezetünkben igenis mi is jobbá tehetjük a világot!
Úgy legyen.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.