Nyolc évvel ezelőtt írtam az elsőt. Azóta sok minden történt.
Többször is fordulatot vett az életem. A háromból két gyerekem felnőtt. Laktam Szlovákiában és Magyarországon, kipróbáltam pár munkahelyet, férjezettből elvált lettem, voltam nagyon beteg, jobban lettem, ápoltam, majd eltemettem anyukámat. A Vasárnap végig velem volt, egyetlen hónapot sem hagytam ki, még amikor nagyon rosszul voltam, és élet-halál között lebegtem, akkor is támaszt adott a Napló, tudtam, a hűséges olvasók várják a cikkemet, muszáj megírnom. Éreztem a szeretetüket, a támogatást, kaptam sok visszajelzést, megtartó erőt.
A Naplónak köszönhetem azt is, hogy apránként megérett bennem a bátorság: könyvet szeretnék írni. Ezúttal nem publicisztikát – szépirodalmat. A vágy már évek óta megvolt, de mindig meg tudtam magyarázni magamnak, miért teljes értelmetlenség ilyesmibe belevágni. A világ csak úgy hemzseg a jó íróktól és jó könyvektől. Mit tudok én még ehhez hozzáadni? Ráadásul a szépirodalom egészen más, mint a publicisztika. Nem is biztos, hogy én valaha is képes lennék irodalmi igényű mű megírására.
Aztán jött a Bázis – Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület, melynek én is tagja lettem. Itt csupa inspiráló, támogató és barátságos művészt ismertem meg, akik azonnal befogadtak maguk közé. Közöttük szép lassan még ahhoz is megjött a bátorságom, hogy benevezzek a Bázis-díj irodalmi pályázatra, ahol egyik írásommal bekerültem a legjobb tizenöt közé. Repestem a boldogságtól, s kicsinyke önbizalmam végre növekedni kezdett. Rájöttem, hogy vannak dolgok, amiket csak én írhatok meg. Talán mégis van helye a több milliárd könyv között az enyémnek is.
Hosszú és rögös út vezetett a megvalósításhoz. Rengeteg ember segített, biztatott. Elsősorban Alex, a párom, aki az elejétől fogva hitt bennem, sokkal jobban, mint én magamban. Ő volt a kéziratom első olvasója is. Nem finomkodott, ha valamit másként gondolt, rögtön mondta, ő hogyan írná. Én meg vagy megfogadtam a tanácsát, vagy – többnyire – nem. Elvégre ez az én könyvem lesz, nem az övé. Neki már úgyis van néhány.
Hálás vagyok a Womanpress kiadónak is, hogy amikor bátortalanul megkerestem őket, a könyvet kiadásra méltónak ítélték, és rögtön felkarolták. Ráadásul a Kisebbségi Kulturális Alapnak köszönhetően az anyagi kérdés is megoldódott.
A kézirat még a nyáron nyomdába kerül, s szeptember közepén már kézzel fogható valóság lesz belőle. S hogy miről írtam? Miről másról, mint életem nagy szerelméről, Szlovákiáról. Tizennyolc év nem kevés idő. Ennyit töltöttem Észak-Szlovákiában. Sokat láttam, alaposan megismertem a tájat, az embereket. Megértettem sok mindent, s ha nem is értettem egyet mindenkivel, próbáltam elfogadni a hegyek népét a másságukkal, berögződött hiedelmeikkel, keménységükkel együtt.
Női sorsokról írtam. Nem terveztem előre, menet közben alakult így. Valahogy ők, a nők, lányok és asszonyok, fiatalok és idősebbek szóltak, kiabáltak vagy éppen csak suttogtak bennem, ők néztek rám esdeklő pillantásukkal, ők akartak valamiképpen szóhoz jutni, rajtuk keresztül történt minden, az ő sziluettjük hátterében bontakozott ki a táj, a jelen és a múlt, az elhallgatott titkok és a felszín alatt kavargó, sokszor láthatatlan valóság.
Szépségről és durvaságról írtam, papokról és híveikről, alkoholról, betegségről, magányról és rögeszmékről, bűnről és ártatlanságról, életről és halálról. Nem, nem vidám írások ezek, nem kínálnak egyszerű megoldást az élet fájdalmára. Nem akarják kinyilatkoztatni az abszolút igazságot, inkább csupa kérdőjel marad utánuk.
Ez a könyv a Naplóból nőtt ki, a Naplónak (is) köszönheti a létét. Ezért döntöttem úgy, hogy éppen most, a századik naplójegyzetnél fogok írni róla. Sok szeretettel gondolok Cs. Liszka Györgyire, aki annak idején megkeresett, s megkérdezte, írnék-e a Vasárnapba. Györgyikém, köszönöm, hogy bíztál bennem, hogy elindítottál az úton! Köszönöm az őt követő főszerkesztőknek is, hogy méltónak ítéltek a folytatásra.
Kedves Olvasók, köszönöm a törődést, az aggódást, a kedves visszajelzéseket! Köszönöm mindenkinek, aki bizalmába fogadott, és megosztotta velem a sorsát, a gondjait. Kérem, tartsanak meg továbbra is kegyeikben. Ígérem, hogy ha rajtam múlik, nyolc év múlva a kétszázas számot írom majd e jegyzet címébe.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.