Reggel ötkor csörög az óra. Nagy nehezen föltápászkodom. Puha tappancsok surranása a padlón. Papucsot kereső lábam selymes testbe botlik. Marci oldalára kiterülve fekszik, várja, hogy megdögönyözzem. Belemélyesztem az ujjaimat puha bundájába. A hasán szereti a legjobban. Elégedetten dorombol. Én meg érzem, ahogy a boldogság a bőrömön keresztül fölszivárog az álmos agyamba.
Indulnék a fürdőszoba felé, de Marci szalad utánam, a lábam előtt leveti magát a földre, további simogatást követel. Nem lehet neki ellenállni.
Reggeli torna. Marcika leheveredik a matracomra, úgy kell arrébb tolnom, hogy én is odaférjek. Áhítatosan néz rám a gyönyörű sárgászöld szemével. Odadörgölöm a homlokomat az övéhez. Illatos a szőre. Mindig illatos. Pedig nem is fürdetjük.
Két éve fogadtuk örökbe a cicánkat. Életem egyik legjobb döntése volt. Imádjuk. Ő is szeret minket a maga macskamódján. Szuverén egyéniség. Csak akkor lehet dögönyözni, ha neki is kedve van hozzá. Cilike fojtogató szeretete elől gyakran az ágy alá menekül.
Minden ruhánk cicaszőrös. A fehér szőrök a fekete anyagon mutatnak legjobban. Az elején még küzdöttem ellenük, aztán beláttam, nem érdemes. Kár a fáradságért. Karácsonyra a lányok „igen, ez a pólóm is cicaszőrös” feliratú felsőt kaptak tőlem.
Torna után a konyhában tüsténkedek. Vagyis inkább kapkodok ide-oda, próbálok egyszerre három dolgot csinálni, hogy minden időben kész legyen. Marcika kitartóan néz. Mami, adjál husit, mondja a szemével. Addig nem tágít, amíg meg nem kapja a reggeli adagját.
Közben Alfréd, a teknős is ébredezik. Felkapcsolom a melegítő izzóját, kikászálódik éjjeli menedéke, a fakéreg alól. Lassan felmászik a kövére, ahol sütkérezni szokott. „Alfrédka, szia!” ‒ hajolok oda a terráriumhoz. Alfréd lassan felém fordítja a fejét, rám néz a kis fekete szemével, és komótosan elindul felém. Megvakargatom a nyakát, azt szereti. Teszek be neki egy nagy marék madársalátát. Rögtön falatozni kezd, viccesen nyitogatja a kis száját, próbálja bekapni a leveleket.
Este, amikor hazaérünk az egész napi munka-iskola után, Marci az előszobában vár. Ahogy belépünk, leveti magát a padlóra, várja a dögönyözést. „Marcika, mindjárt, csak kezet mosok” ‒ mondom neki. Belemélyesztem ujjaimat a vörös-fehér bundába, érzem, ahogy az ujjbegyeimen keresztül elpárolog a feszültség. A hosszas macskasimogatás felér egy autogén tréninggel.
Alfréd már elbújt a fakéreg alá, télen korán jár aludni. Lekapcsolom a lámpáját. „Aludjál, Alfrédka” ‒ mondom neki. Az öt év alatt, mióta Alfréd velünk él, még egyszer sem tudtam elszánni magam, hogy elaltassam télire. A teknősök a természetben téli álmot alszanak. A terráriumban tartott állatokat is lehet teleltetni, de nem feltétlenül szükséges. Vettem egy könyvet a téli altatásról, minden ősszel újra elolvasom, és mindig megállapítom, hogy túl kockázatos lenne. Ha a hőmérséklet a teleltetőhelyen túl alacsonyra süllyed, az állat megfagy, ha viszont túl magasra megy, akkor beindul az anyagcseréje, és éhen hal. Hát köszönöm, inkább nem kísérletezgetek. Alfréd maradjon csak szépen ébren.
A teknősre a lányok rá sem hederítenek, ő csak az enyém, de a macska kegyeiért hárman versenyzünk. Ajna és Cili is magukénak tekintik Marcit. „Engem szeret legjobban” ‒ jelenti ki Ajna. Igaz, ami igaz, sokszor heverésznek együtt, Marci odakuporodik mellé, a meleg takaró alá, amíg ő filmet néz, vagy tanul. Cili persze tiltakozik, hiszen Marcit eredetileg ő kapta karácsonyra. Hagyom, hadd vitatkozzanak. Titokban úgyis meg vagyok róla győződve, hogy Marci, a ház ura engem szeret legjobban. Tőlem kapja ugyanis a mindennapi husiját.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.