Az úgy volt, hogy sétáltam az utcán két barátnőmmel, a Zuzkával és a Johankával, és egyszer csak eldobtam a lakáskulcsot, és azt mondtam a Johankának, hozza vissza. A rét közepére dobtam, térdig ért a fű. Csak az volt a baj, hogy épp egy olyan játékot játszottunk, hogy nem mondhatjuk ki egymás nevét, én meg azt mondtam a Johankának, hogy Johi, menj utána. És ezért ő nem ment utána, hanem azt mondta, hogy kimondtam a nevét. Ekkorra már mindenki elfelejtette, hova esett a kulcs. Keresni kezdtük, de nem találtuk sehol.
Arra jött három szomszéd fiú, a Kubo, a Tomáš meg a Mišo, beszaladtak a szomszéd házba. Később kijött a Kubo, és kérdezte, nem láttuk-e a másik kettőt, mert bújócskáznak. Mondtuk, hogy nem láttuk, erre a Kubo kérdezte, hogy mért mászkálunk a réten. Elmagyaráztam neki, hogy sajnos eldobtam a kulcsot, és azt keressük. Erre ő is odajött, hogy segít keresni. Öt perc múlva megjelent a Mišo meg a Tomáš, hogy ők az asztal alatt voltak elbújva, és hogy a Kubo miért nem keresi őket. Kubo azt mondta, ő most kulcsot keres. Erre csatlakoztak ők is. Megjelent Kubo húga, Terezka, aki épp biciklizésből tartott hazafelé. Kérdezte, mit csinálunk. Mondtuk, hogy keressük a lakáskulcsot. Otthagyta a biciklit az úton, és lejött a rétre, hogy segítsen keresni. Egy perc múlva megjelent az anyukája, Zuzka Svitanová, kiderült, hogy együtt voltak, csak Terezka biciklivel leelőzte a gyalogos Zuzkát. Zuzka csodálkozott, mit hajlongunk a fűben. Mondtuk, hogy mi a helyzet, erre nagyon lelkes lett, közölte, hogy ő már úgyis eleget sétált, és most beáll hozzánk, és megkeresi a kulcsot. De előtte még megállt az út szélén, és imádkozott Szent Antalhoz, mert ő az elveszett tárgyak védőszentje.
Az egyik barátnőm elment vízért, mert már mindenki nagyon szomjas volt. Veronikával, az anyukájával együtt hoztak vizet, és az anyukája azt mondta, most álljunk körbe, fogjuk meg egymás kezét, és imádkozzunk. Imádkoztunk, és Veronika azt javasolta, adjunk még öt percet a kulcskeresésnek, biztos meglesz. Közben Zuzka Svitanová és Veronika arról beszélgettek, hogy ők nagyon kitartóak mindenben. Zuzka kijelentette, hogy ő már annyira belejött a kulcskeresésbe, hogy nem is bírja abbahagyni. Még azt is mondta, hogy ez milyen jó móka, és hogy ezentúl, ha valamelyik gyereke unatkozni fog, eldob neki valamit, hogy megkeresse, de inkább valami mást, nem a lakáskulcsot.
Arra jött egy kocsi, és megállt. A Rendáék ültek benne. Kérdezték, mit csinálunk. A Janka Rendová mondta, hogy ő is szívesen csatlakozik, csak előbb ebédet kell adnia a gyerekeinek. De imádsággal már most is tud segíteni. Megállt a rét szélén, és imádkozott. Aztán bement a házukba. Később mi is bementünk enni a Veronikáékhoz, mert már nagyon éhesek voltunk. Az ablakból láttam, ahogy Janka Rendová és a kisfia lemennek a rétre, és keresik a kulcsot. De ebéd után, amikor kimentünk, már senki nem volt ott. Még a Zuzka Svitanová sem.
Amikor apa hazaért a munkából, első dolga volt, hogy megkérdezze, hová dobtam a kulcsot. Újra ki kellett mennünk keresni. Kerestük, kerestük, de nem találtuk. Közben hazaért Sebi is, de ő kárörvendve kijelentette, hogy ő bizony nem segít keresni, mert én dobtam el. És hogy addig ne merjek hazajönni, amíg meg nem találom. Később kijött ő is rétre, volt nála egy hőkamera, amivel a füvet pásztázta, de kiderült, hogy nem a kulcsot keresi, hanem az állatokat nézi. Egy idő után feladtuk, de aztán megint elkezdtük keresni, ezúttal gereblyével. Kiderült, hogy használhatatlan, mert kitépi a füvet, pedig azt nem szabad, mert majd takarmány lesz belőle a teheneknek. Közben újra megjelent Terezka a barátnőjével. Még gereblyét is hoztak, de fordítva tartották, és folyton nevetgéltek. Apa meg állandóan azt kérdezgette, pontosan hol álltam, és hová dobtam a kulcsot, és hogy biztos vagyok-e benne, hogy abba az irányba dobtam. Hiába mondtam neki, hogy igen, biztos vagyok, nem hagyta abba a kérdezősködést.
Közben a Svitanáék hoztak egy nagyon erős mágnest, amit elkezdtünk huzigálni. Persze azon ment a veszekedés, hogy kinél lesz a mágnes. Egy darabig jól szórakoztunk, aztán meguntuk.
És mi lett a vége? – kérdezem Cilit izgatottan, kihasználva, hogy elhallgatott a szóáradat.
Semmi. Nem lett meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.