Valaha réges-régen, amikor még nem voltak gyerekeim, úgy képzeltem, ha majd lesznek, én mint művészettel táplálkozó ember majd szépen átadok nekik mindent, ami engem boldogít. Felfedem előttük a világ szépségeit, hogy velem együtt lelkesedjenek értük. Közösen fogunk zenélni, családi együttest alapítunk. Együtt fogunk olvasni, s nemcsak prózát, verseket is. Karöltve gyönyörködünk majd a szavak zenéjében. Együtt járjuk majd a világot, s csodáljuk az építészet nagy remekeit. A gyerekeimből, ha felnőnek, klasszikus műveltségű, a magyar és szlovák irodalmat behatóan ismerő, művészettörténetben és zenében jártas polgárok lesznek. Aztán született három gyerekem.
Elég hamar észrevettem, hogy ez az egész egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy azt én elképzeltem. Drága elsőszülöttem, Sebőke már zsenge kisgyermekkorában kinyilvánította, hogy neki bizony egészen más elképzelése van az élet szépségeiről, mint nekem. Óvodás korában, amikor beírattam zenei szakkörre, ő volt az egyetlen, aki éneklés helyett rendszeresen az asztalok alatt mászkálva tesztelte a szakkörvezető idegrendszerét. Később a zongorával próbálkoztunk. Egész ügyes volt, de csak akkor gyakorolt, ha ott ültem mellette. Hat évig bírtam. Azóta egyszer sem ült oda a hangszerhez.
A nyelv és az irodalom terén kezdettől fogva nehezített terepen mozogtam, mivel a gyerekeimnek én voltam a magyar nyelv egyedüli forrása. A rengeteg, közös olvasással töltött este meghozta a gyümölcsét, Sebőke rákapott a könyvekre. Előfordult, hogy még a kötelező olvasmányokat is örömmel és önként elolvasta. Egy ideig.
Tizenkét éves volt, amikor elhatároztam, hogy egy tanévet Magyarországon töltünk. Az addig tiszta szlovák környezetben szocializálódott gyerekeimnek ez bizony mély víz volt a javából. Sebi lázadt. Utálta az iskolát, utálta az osztálytársait, akik kiközösítették a szlováksága miatt. Volt viszont egy nagyszerű osztályfőnöke, a magyartanára, aki tolerálta a másságát, és mindig segített neki. Rita néninek hívták.
Amikor visszaköltöztünk Zsolnára, kitaláltam, hogy ha már ilyen jól belejöttek a gyerekeim a magyar nyelvbe, akkor magántanulóként minden évben levizsgázhatnának magyar nyelv és irodalomból. Sebinek persze nem tetszett ez a remek ötlet. Végül mégis rábeszéltem. A hetedikes, majd nyolcadikos anyagból Rita néninél vizsgázott. (Az áldott emlékű Rita néni néhány hónapja hunyt el, hatvannégy évesen. Megsirattam.) Én készítettem fel, nyári programként együtt próbáltunk behatolni a magyar nyelvtan és irodalom szentélyébe. Küzdelmes volt. Sebi eszével sosem volt baj, az irodalom létjogosultságát viszont erősen kétségbe vonta. Én lettem otthon a kicsit flúgos anya, aki sziszifuszi küzdelemmel próbálja csemetéje fejébe és szívébe csepegtetni a magyar irodalom remekműveinek nektárját. Sebikém jól szórakozott rajtam, meg a „depis, beteg csávókon” is, ahogy a szerencsétlen sorsú költőket emlegette. Nem hagytam magam eltántorítani. Minden pici sikernek örültem. Ha néha elismerte, hogy na, jól van, ez a vers elég jó, akkor én már repestem a boldogságtól. Váltig hittem benne, egyszer majd rájön ő is, hogy irodalom nélkül nem élet az élet.
Jött a kilencedik osztály, és vele az új kihívás: új iskolát kellett találnom, ahol Sebi magántanulóként továbbra is levizsgázhat. A pozsonyi Duna utcai magyar iskola fogadott be minket, örökké hálás leszek nekik! Sebikém persze morgott, de valahogy kötélnek állt. Bevallom, én minden nehézség ellenére nagyon élveztem ezeket a „kanapés magyarórákat”.
A folyamat azonban egyre nehezebb lett, mivel Sebikém tizenöt évesen egy bentlakásos, angol tannyelvű iskolába került. Még hétvégeken is ritkán járt haza. Az együtt töltött időnk ‒ vele együtt a magyar nyelv használata ‒ a minimumra csökkent. Minden anyai erőmre szükségem volt, hogy rábeszéljem, folytassa a vizsgázást. És ettől kezdve nemcsak magyarból, hanem szlovákból is, hiszen az angol iskolában nem tanult szlovák irodalmat sem. Végül beleegyezett, de kijelentette, hogy érettségizni biztos nem fog, ne is álmodjak róla.
A következő években már egyedül intézte a tanulást. Ajánlgattam, hogy segítek. „Köszi, nem kell, mert te annyi mindent mondasz pluszba, hogy az egész háromszor annyi ideig tartana. Egyedül hamarabb végzek.”
Eltelt négy év. Sebi, aki időközben felnőtt, néhány hete sikeresen leérettségizett magyarból és szlovákból. Mégiscsak érdemes álmodozni.
Egyébként továbbra sem szereti az irodalmat. De én így is nagyon büszke vagyok rá!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.