Tíz éve volt az utolsó. Akkor április elejére esett a húsvét. Hideg volt, jeges szél, hóesés. Évek óta plébániai kórust vezettem az egyik nagy zsolnai plébánián. Nekem az év legnagyobb egyházi ünnepe komoly munkát jelentett, szellemi erőfeszítést, fizikai helytállást. Mindez ugyanakkor hozzásegített ahhoz, hogy túl a sonkán és tojáson az ünnep mélyebb, szellemi rétegeit is megtapasztaljam.
Mindig hónapokkal előbb elkezdtük a felkészülést. Hogy az összes szertartás szép, méltóságteljes legyen. Az anyagot Budapestről hoztam, képzett és elhivatott egyházzenészektől, a barátaimtól. A magyar nyelvre adaptált gregorián tételeket én ültettem át szlovákra. A szakdolgozatomat is ebből írtam a Zsolnai Egyetem zenetanári szakán. Az volt a vágyam, hogy a diákéveimben Pesten megélt egyházzenei mélységet a saját gyerekeim és a szlovák hívek is megtapasztalják. Sok bukdácsolással, meg nem értésekkel teli út volt, de nem adtam fel. A templomunk plébánosa, aki számára ez a fajta „archaikus” liturgikus zene eleinte teljesen idegen volt, bizalmat szavazott nekem. Szépen lassan összecsiszolódtunk.
A nagyheti szolgálat minden évben a virágvasárnappal kezdődött. Szolgáltunk nagycsütörtökön, nagypénteken, a nagyszombati vigílián és húsvétvasárnap is. Mindegyik szertartásnak megvan a maga sajátos hangulata. Az egyik legszebb talán a nagypénteki kereszthódolat. A pap fokozatosan leleplezi a letakart keresztet, közben háromszor elénekli az Íme, a keresztnek fája, melyen a világ üdvössége függött antifónát, egyre magasabban kezdve. A zsolnai plébánosunk gyönyörű, telt baritonhangján hallom ma is a szlovák változatot: Hľa, drevo kríža, na ktorom zomrel Spasiteľ sveta... A hangja egyre feljebb kúszik, a legfelső regiszterben megremeg, de semmit nem veszít az intenzitásából.
Azon a tíz év előtti húsvéton a két nagyobb gyerekem mellettem énekelt. Sebi csak ímmel-ámmal, a hétéves Ajna viszont szívvel-lélekkel. Még zsoltárt is szólózott, nem érte el a mikrofont, alá kellett tenni egy zsámolyt. Velünk volt az akkor öt hónapos Cili is. Nem volt kire hagynunk őt, mivel az egész család részt vett a szertartáson. A kisbabára anyósom vigyázott a templomban. Cili sokat sírt, ezért kivitte a szabadba, ne zavarja a híveket. Meg is lett az eredménye. Cili súlyos hörgőgyulladást kapott. Akkor mondtam azt, hogy szép dolog az egyházi szolgálat, de háromgyerekes anyaként nekem most kell befejeznem.
Sok minden történt azóta. Néhány évvel később fenekestül felfordult az életem. Ami biztosnak tűnt, egyszerre széthullott, belezuhantam egy mély szakadékba, ahonnan csak lassacskán, kitartó munkával kapaszkodtam vissza az élők közé. Évek óta nem tudok templomba járni, elvesztettem a hitemet. Jézus lénye ugyanúgy lenyűgöz, mint korábban, szeretnék belekapaszkodni, de rengeteg bennem a kétség, a reményvesztettség, a keserűség.
Ajna lányomba még a válság előtt sikerült beleplántálnom a liturgia mélysége iránti szeretetet. Idén az egyik budai templomban énekelt a nagypénteki szertartáson. Utána megkérdeztem tőle, milyen volt. Nem az igazi, válaszolta. Nekem már soha semmi nem múlja felül Folučka plébános énekét. Emlékszem, hogy amikor ott, a zsolnai templomban felemelte a leleplezett keresztet, sírt. Tiszta fény volt az arca a könnyektől. Teljesen átlényegült, ott éreztem benne Jézust. Anya, tudod, olyan kevés Jézus-lelkű pappal találkoztam idáig.
Húsvétvasárnap nézem a tévében a vatikáni közvetítést. A beteg, öreg Ferenc pápa áldást oszt, köszönti a híveket. Minden mozdulatában ott a fájdalom. Nem mosolyog, látszik, hogy hatalmas erőfeszítés neki ebben az állapotában kiállni a tömeg elé. Mégis megteszi. Ajna mondatára gondolok. Ferenc pápában is ott van Jézus, érzem.
Másnap reggel a hír. A pápa meghalt. Húsvét hétfőjén. Szimbolikus időzítés. Véletlen lenne?
Úgy szeretném hinni, hogy az élet végül legyőzi a halált. Hogy a könnyek tisztára moshatják a gyalázat keresztfáját. Hogy egyszer majd a szelídség lesz végleg úrrá az erőszak felett.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.