Maros Diána: Balaton forever

Persze Alex ötlete volt, hogy idén ez legyen a nyaralás, ő zenészként otthonosan mozog ezekben a körökben. Ráadásul Boglár szomszédságában van Lelle, ahová ő sok-sok éven át minden nyáron ellátogatott, zsenge gyermekkorától kezdve. Sokszor elmesélte már, hogyan kelt útra az édesanyja három gyerekkel, hogyan vonatoztak, hogyan is volt, amikor a tó először felbukkant a vonatablakban, hogyan jöttek ki napi száz forintból, hogyan evett életében először sült krumplit… Cserébe én meg elmesélem neki, milyenek is voltak az én gyerekkori nyaraim Balatonkenesén, a nagyszüleim nyaralójában.

Ahhoz, hogy el tudjunk menni két éjszakára, rengeteg szervezés szükséges. El kell helyeznünk egy gyereket, egy kutyát, két macskát és egy teknőst.

Nagyon elégedett vagyok, sikerült olcsó szállást találnom, ráadásul közvetlenül a vízparton, saját stéggel. Ilyen helyen sem laktam még. Aztán persze nem fürdünk, viharos szél borzolja a vizet, kifogtuk azt a két napot, amikor a kánikulát felváltja a kifejezetten hűvös időjárás. Nem baj, a tó így is szép, a fesztivál meg egyenesen lenyűgöző. Pont nekem való közeg, nincs túl nagy tömeg, csupa rokonszenves arcú ember, az előadók meg briliánsak, az abszolút csúcs nekem Berki Tamás, akinek eddig csak a nevét ismertem. Alexszel bemegyünk hozzá a koncert előtt, ők többször játszottak már együtt, régi ismerősként üdvözlik egymást. Berki mosolygós, szerény, vékony bácsika, hetvenkilenc éves, aztán meg csak nézek, amikor fönt a színpadon elkezd énekelni, hirtelen óriás lesz, átlényegül, betölti a teret, varázsol. Katartikus élmény, sokáig visszhangzik bennem, Alexszel aztán napokig erről beszélgetünk.

Útban hazafelé teszünk egy kitérőt Kenese felé. Régen jártam arra, hatalmas a változás, sokkal több a ház, az ember. Felkaptatunk a hegyre, Alex morog, én lelkes vagyok, igen, jó felé megyünk, itt lesz a ház, nagymamámék nyaralója, amit a saját kezükkel építettek a nyolcvanas években. Nagymamám halála után apu és a testvérei eladták, a berendezés egy konténerben végezte, hiába kértem aput, legalább valami kis emléket mentsen meg nekem, egy bögrét, bármit. Kukucskálok be az útról, felújították, sokkal szebb lett, mint régen, de én régen is szerettem, látom a nagymamámat, hallom a hangját, ahogy kérdezi, mit főzzek ma, egész nyarakat töltöttünk nála az unokatestvéreimmel.

Még meg akarom mutatni Alexnek a régi falu nádfedeles házait (néhány darab maradt csak belőlük), építészeti ízlésünk egyezik, de Alex nem szeret mászkálni, bosszankodik, hova viszem, én meg próbálom meggyőzni, magyarázom neki, milyen sokat jelent nekem, hogy újra látom mindezt, de nem sikerül felvidítanom. Újfent megállapítom magamban, hogy nekem egyedül kellene járnom a világot, mert a közvetlen környezetemben valahogy senki sem osztja a folyamatos felfedezés iránti lelkesedésemet, talán az egy Ajnust kivéve, de neki meg van jobb dolga, mint hogy az anyjával kirándulgasson.

Nem olyan rég olvastam egy nagyon érdekes cikket a balatoni falvak múltjáról, az őslakosokról, akik szarvasmarhát, disznót itattak, ruhát mostak, halásztak a tóban, és akiknek az életterét fokozatosan ellehetetlenítették, helyi kultúráját megsemmisítették a nyaralni vágyó városi polgárok. A kenesei ófalu maradéka is ennek a múltnak a tanúja.

Ebédelni betérünk egy Pörc nevű helyre, kívülről egyáltalán nem hivalkodó, de valahogy megérzem, hogy jó választás lesz. „Pörc ízelítőt” eszünk, olyan dolgok vannak benne, mint pörckrém, házi fermentált csalamádé, termelői sonka, kovászos kenyér és a legkülönlegesebb: egy kis pohárka kendercibere (alkoholmentes erjesztett ital). Alex nekem adja a ciberéjét, ő inkább kézműves sört iszik. A kiszolgálás nagyszerű, a fiatal pincérek roppant udvariasak, az étel pompás, az árakat nem igazán a mi pénztárcánkhoz méretezték, de egy pillanatig sem bánom, nyaralunk, egyszer mi is kirúghatunk a hámból.

Hálás vagyok ezért a három napért, a zenéből, nosztalgiából, ízekből, balatoni szélből szőtt együttlétért. Talán jövőre is megadatik.