Hideg lett, elővettem a sapkákat. A kedvencem egy kötött, fehér barett, kicsit ódivatú. Szeretem a régimódi dolgokat. A sapkáról Tibor jut eszembe. Tiborról anyukám.
Anyu halála után meg kellett keresnem a születési anyakönyvi kivonatát. Szükség volt rá a halotti kivonat kiállításához. Az iratai között egy kis füzetet találtam, szerelmes versekkel. Zöld szemű férfihoz szóltak. De anyukám férje, Lajos, a híres művész, aki majdnem huszonöt éven át szipolyozta őt és szívta el az életerejét, barna szemű.
Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy felfedjem a titokzatos zöld szemű kilétét. Tibor családi jóbarátunk volt, mindig önzetlenül segített mindenben. Anyu már súlyos beteg volt, amikor Tibor is megbetegedett. Hónapokig feküdt kórházban, csípőprotézis-műtétre várva, nagy fájdalmak között. Anyu látogatta, ameddig bírta. Mire Tibort végre megműtötték, anyu már haldoklott. Tibornak már nem volt ideje meglátogatni őt. Zokogott a telefonba, amikor közöltem vele a halálhírt. Utána találkoztunk. Nehezen járt még, két bottal. Mindent elmesélt. Együtt sírtunk. Én csak annyit kérdeztem, ha annyira szerették egymást több mint tíz éven át, anyukám miért nem őt választotta. Miért nem vált el az őt végletekig kihasználó Lajostól.
Mert félt, hogy a Lajos nélküle nem boldogulna, válaszolta Tibor. Életképtelen lenne. Nem tudna kiteljesedni művészi hivatásában. Hiszen ő tartotta el, mindent ő csinált helyette.
Anyu halálával Tibor teljesen magára maradt. Egy kis hegyi házikóban éldegélt egyedül. Megbeszéltük, hogy egyszer meglátogatom. Szerette volna visszaadni anyukám nála hagyott dolgait. Időnként felhívtam, érdeklődtem, hogy van. Nagyon hálás volt minden szóért. Soha nem panaszkodott, pedig tudtam, hogy eléggé roskatag az egészsége.
A látogatás valahogy nem akart összejönni. Vagy én nem értem rá, vagy Tibor szabadkozott, hogy még nem volt ereje rendet rakni. Végül elhatároztam, most már ha törik, ha szakad, hétvégén elutazom hozzá. Csütörtökön felhívtam. Nem vette fel. Ilyen máskor is előfordult, de most nem hívott vissza. Péntek reggel újra hívtam. Többször. Sikertelenül. Rossz érzés fogott el. Gondolkoztam, mit tegyek. Ekkor döbbentem rá, hogy nem tudom Tibor címét. Csak a község nevét. Felhívtam a 112-t. Próbáltam elmagyarázni, hogy egy egyedül élő, idős ember két napja nem veszi fel a telefont, és meg kéne nézni, mi van vele. Rokonom? – kérdezte a hang a vonal túlsó végén. Nem… csak anyukám titkos szerelme – hebegtem. Csak a nevét tudom és a születési idejét. Várjon, megnézem, nem vitte-e be valahova a mentő. Nem, nincs ilyen nevű beteg. Próbálkozzon a helyi szociális szolgálatnál vagy a rendőrségnél. Az önkormányzatnál nem vették fel. A rendőrségen hülyének néztek. Hölgyem, ha nem tudja az illető címét, hogyan akarja megkeresni? Mit akar egyáltalán tőle? Tudja az adatait? Anyja neve? Na látja, nem tudja.
Este eszembe jutott a notesz. Anyukám címjegyzékes füzetkéje. Fölmentem a lakásába, megkerestem. Böngésztem a sűrűn teleírt, szinte olvashatatlan lapokat. Semmi. Egyszer csak egy tűzőgéppel odakapcsolt papírkát találtam. „Szükség esetén, ha bekövetkezne az… Szabolcs fiam száma:”. Megdobbant a szívem. Ez az. Tibornak van egy külföldön élő fia. Tárcsáztam a számot. Ön Sz. Tibor fia? Az édesapja két napja elérhetetlen, félek, hogy valami baj történt vele. De ki maga, mi köze van apámhoz? M. Mária lánya vagyok, mond ez valamit önnek? Igen, persze. Ismertem az édesanyját.
Szabolcs először nem vette komolyan a dolgot. Apám biztosan csak sétálni ment. Vagy vásárolni. Vagy orvoshoz. Végül meggyőztem. Megígérte, hogy felhívja a rendőrséget. Majd értesít az eredményről.
Másnap reggel csöngött a telefon. Sajnos nincsenek jó híreim. Apu örökre elaludt. A tűzoltók feltörték az ajtót, ők találtak rá.
Előbb kellett volna elmennem hozzá.
Megyek az őszi ködben, lábam alatt sárrá ázott levelek, fejemen a fehér barett. Tibor feleségéé volt, akit aránylag fiatalon legyőzött a rák. Később, amikor Tibor találkozott anyuval, neki adta a felesége egész hátrahagyott ruhatárát. Aztán anyu is meghalt – rákban. Tibor alig egy évvel később ment el.
Lajos a nyolcvanon túl is vígan éli világát. Most rajtam élősködik anyu helyett.
***
(A szereplők teljes történetét az Ahonnan nem vezet tovább az út című könyvemben olvashatják el.)
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.