Végre esik az eső. Lehűlt a levegő, egy csapásra vége a nyári melegnek. Ilyenkor a legjobb futni!
Úgy tűnik, mások nem osztják ezt a véleményt, mert teljesen egyedül rovom a köröket a kis park körüli futósávon. Csuromvizes leszek egy perc alatt, de nem bánom. Szeretem a testemen érezni a természet érintését.
Húsz kör az adagom. Nem sok, hat kilométer. Ha többet futok, megfájdul a térdem. A tempóm lassú, inkább kocogás ez, mint futás. Futóversenyen nem indulok, biztosan én lennék az utolsó.
Az eső előcsalta a csigákat: egy helyen egy jól megtermett éticsiga kapaszkodik föl a vörös futósávra. Láthatóan át szeretne kelni rajta. A következő körnél már kb. öt centivel beljebb van. Az jut eszembe, hogy ez a csiga olyan, mint én: a saját tempójában, döcögősen, de kitartóan tör a célja felé. Hajrá, csiga!
Kíváncsian lesem a következő körnél – újabb öt centi. Szívből drukkolok neki. Még jó, hogy rajtam kívül nincs senki a pályán, még agyontaposnák szegényt.
Egészen izgalmas nyomon követni a csiga útját. Hurrá, már a felénél tart! Már a háromnegyedénél!
A következő körnél megijedek: egy apuka és egy kisfiú jelent meg a pályán, éppen ott, ahol a csiga mászik! Közelebb érve megnyugszom: csak nézik, nem bántják az állatkát.
A tizenötödik körnél járok, mikor a csiga leérkezik a pálya jobb oldalán a fűsávba. Éljen, célba ért! Jól van, csiga, ügyes voltál!
Neked is csak öt kör van hátra! – biztatom magamat, mert ilyen tájban érkezik a holtpont.
A vége újra könnyebb, a huszadik kört egészen gyorsan futom végig. Utána órákig céklavörös a fejem, de nem bánom, az eufória mindenért kárpótol.
Így ötvenhez közeledve egyre lomhább a testem. Hiába eszem kevesebbet, hiába igyekszem mozogni, a kilók kúsznak felfelé, nem megy rám a kedvenc ruhám. Egy éve még jó volt. Ettől persze rosszul érzem magam. A neten is mindenféle perimenopauzás ijesztgetés ugrik elém, hasi zsírról, agyi ködről, hulló hajról, petyhüdt bőrről.
Reggel szürke arccal, karikás szemmel nézek a tükörbe, gyakran küzdök hasfájással, néha teljesen ártatlannak tűnő ételektől felpuffadok. A hangulatingadozásokról ne is beszéljünk. Az éjszakai izzadás is gyakori vendég. Nappal még szerencsére nem jelentkeznek a hőhullámok, de mindenre fel vagyok készülve, megadóan várom a többi tünetet.
Anyukám valahogy sosem beszélt ezekről a dolgokról, nem tudom, azért-e, mert nála kellemetlenségek nélkül zajlott le ez az életszakasz, vagy egyszerűen csak nem akart terhelni a saját bajával. Talán jobb lett volna, ha megosztja velem a terhet, akkor lélekben felkészültebben lépkednék most a saját utamon.
Én mindenesetre nem titkolom a lányaim előtt, ha vacakul vagyok, beszélgetek velük erről, hiszen egyszer, a távoli jövőben ők is átélik majd ezt az állapotot.
A minap az iskolában is előkerült ez a női téma, igaz, az ellenkező végéről. A kislány- és nagylánykor mezsgyéjén álló tanítványaim elmesélték, hogy orvosi vizsgálatra mennek, s ott mindenkitől meg fogják kérdezni, megjött-e már nekik. Kíváncsiak voltak, én hogyan emlékszem vissza erre az időre, hány éves voltam, amikor nagylány lettem. Jól esett, hogy megtiszteltek a bizalmukkal, cserébe én is szívesen meséltem nekik. Csodálkoztak is, hogy nem jöttem zavarba, de szerintem nem sok értelme van tabusítani ezeket a dolgokat.
Visszatérve a sporthoz – számtalanszor átéltem már, hogy a fáradtság miatt iszonyú nehéz rávenni magamat a mozgásra. Mozgás nélkül viszont halott vagyok – bemerevednek az izmaim, fáj mindenem, alig bírok mozdulni is.
Sportolás közben mindig ugyanazt élem át – sikerül kicsit átlépnem a saját korlátaimat, erőt vennem a testi bajaimon. Ha lassacskán, ha csigatempóban is, de elérem a kitűzött célt, ura vagyok rakoncátlankodó testemnek.
Mellesleg pedig sokkal empatikusabb vagyok hasonló korban lévő nőtársaimmal.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.