Egyszer egy kritikusom azt írta rólam, hogy monotematikus író vagyok, amivel teljes mértékben egyetértek. Szenvedélyesen érdekel a hétköznapi ember, a kisember által megélt személyes történelem, vagy mondhatnám úgy is, hogy a történelem alulnézetből: amikor az ember akarva-akaratlanul a történelem sodrába kerül, részesévé válik, és se választása, se befolyása a sorsára, a véletlenen, az isteni gondviselésen vagy annak hiányán múlik, hogy áldozattá válik vagy megmenekül.
Hosszú éveken át készítettem interjúkat olyan idős emberekkel, akik végigélték a huszadik századot. Családtagok, közeli és távoli rokonok, ismerősök, ismeretlenek határon innen és túlról – huszonhat interjúpartner, csaknem százórányi visszaemlékezés a diktafonomon, és számtalan olyan történet, amelyből regény születhetne. Ha nem is regény, de egy tárca következzék most ezek hosszú sorából.
Málenkij robot: azt hiszem, senkinek nem kell lefordítani, mit jelent a hírhedt orosz kifejezés, s bizonyára sokan hallottak arról is, hogyan fogdosták össze a front elvonulása után az oroszok a civil lakosokat – nőket és férfiakat, idősebbeket és fiatalokat –, s vitték a szibériai, uráli, donyecki lágerekbe őket, ahonnan hosszú évek rabszolgamunkája után csak egy részük térhetett haza, a többiek odavesztek.
Egy alföldi faluban vagyunk, a front után, a megszállás első napjaiban. A férfi, akinek az embervadászat során a szovjetek elkapják a nagyobbik fiát, az első háború orosz fogságának köszönhetően jól beszél oroszul, ezért veszi a bátorságot, hogy a szovjet katonai parancsnokságra menjen, és megpróbálja kiszabadítani gyermekét. Úgy tűnik, sikerrel jár; rendben, elengedjük őt – válaszolják neki, de feltételül szabják, hogy tíz másik embert állítson a helyére.
A férfi két géppisztolyos szovjet katonával jár házról házra. Ő dönt, ő választja ki azt a tízet, akiknek a fia helyett menni kell. Fiatalemberek, javakorabeli férfiak, családosok, mint Orosz György, akit egy négy- és egy kétéves gyermek mellől vitet el. Öt nap mindössze, egy napi hideg élelem elég lesz, málenkij robot, kis munka, visszajönnek – nem tudom, ő maga hitte-e, vagy csupán hinni akarta a bevett szöveget.
Nagyot ugorva az időben: az 1980-as évek vége felé járunk. A férfi nagyon öreg és roppant beteg. Ágyban fekvő, iszonyú kínjai vannak, lassan egy hónapja haldoklik, de nem bír elmenni. Azok kísértik, akiket eladott az oroszoknak – a falu emlékezete az alkut így őrizte meg –, s akik közül senki nem tért haza.
A férfi legvégül egy asszonyért üzen: Orosz György feleségéért, Ilonka néniért, aki két apró gyermekkel maradt magára, s aki hiába járta a hivatalokat és a Vöröskeresztet hosszú éveken keresztül, annál többet nem tudott meg, mint hogy a férjét a többiekkel együtt Debrecenben bevagonírozták, utána nyomuk veszett. Ilonka néni soha nem ment férjhez, ha nehezen is, de egyedül felnevelte mindkét gyermekét, s tisztességben megöregedett. A férfi őérte üzent: ha Istent ismer, látogassa meg, mert rajta kívül nincs senki, aki megbocsáthatna neki, de szeretne megbékélni.
Ilonka néni emberszerető, istenfélő volt, de felejteni akarta a múltat, s képtelen volt rászánni magát. A férfi másodszor is üzent. Aztán harmadszor. S akkor Ilonka néni felvette a templomi ruháját, amelyben vasárnap misére járt, és meglátogatta. „A történteken már senki nem változtathat, maga számoljon el a lelkével, helyettük én megbocsátok” – ennyit bírt mondani, aztán sarkon fordult, s ment. De még a kapuig sem ért, amikor szaladtak utána azzal, hogy a férfi meghalt.
A falu temetőjében néhány éve a kései leszármazottak kopjafát állítottak Suller Mártonnak és Molnár Józsefnek. Rajtuk kívül Miskolczi Mihálynak és Orosz Györgynek tudom még a nevét, a többieké ma már kideríthetetlen, s emlékük is csupán ez a rövid írás a Vasárnap olvasói számára.
Tízet egyért? De amikor az az egy az édesgyermekem! Tizenöt év telt el azóta, hogy ezt a történetet Veronka nénémnek, Orosz György lányának a jóvoltából hallottam, de azóta sem hagy nyugodni a kérdés: én mit tettem volna? Nekem is vannak gyermekeim, akiket óvok, vigyázok, nevelek, szeretek, akikért az életemet adnám – mégis se felmenteni, se elítélni nem tudom azt az embert, csak imádkozom, hogy a Jóisten mentsen meg attól, hogy valaha ilyen döntés elé kerüljek!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.