Kováts Judit: Rosszabb a Gulagnál

Építői szovjet lágerekből 1950-ben hazatérő hadifoglyok voltak, akiket gyorsított eljárásban háborús bűnösnek nyilvánítottak, és kényszermunkára ítéltek. A Nyíregyháza-sóstófürdői, hivatalos nevén fogadó- és szűrőállomásról, a valóságban fogolytáborból némi kitérővel ezerkétszáz volt hadifogoly került ide.  Többségük magyarországi sváb, de akadt közöttük jó néhány „külföldi” is: jugoszlávok, csehszlovákok, osztrákok, románok, akik a békeszerződés következtében lettek hirtelenében külföldiek. Egyetlen bűnük német nemzetiségük volt – valódi háborús bűnöst mutatóban sem találunk köztük. Ennek ellenére fasiszták, Szálasi banditái, senkiházi, közönséges bűnözők, akiket meg kell – meg fognak – semmisíteni, de hogy valami hasznukat vegyék, előtte még kihajtják belőlük a lelket is – ezt harsogja az ávós hadnagy érkezésükkor a tábor udvarán, a számolóplaccon. Az ávósok rengetegen vannak; kék parolisok, zöld parolisok, a kékek a hivatásosak, ők a belső őrség, a zöldek a sorkatonák, a külső őrség.

A tábort kettős szögesdrót kerítés veszi körül, négy sarkán őrtorony fényszórókkal, géppisztolyos őrséggel – a barakkokban emeletes fapriccsek, szalmazsák, pokróc, vigyázzállás, levett sapka, az őröket felügyelő uraknak kell szólítani, az ő nevük ürge. 

A tiszalöki vízerőmű, a szocialista Magyarország ékessége ásóval, csákánnyal, lapáttal, egylovas kordékkal s rabszolgamunkával épül. A rázompusztai kanyarulat két és fél kilométer, ennyit kell átvágni. Ők, ezerkétszázan ássák az új folyómedret, és termelik ki a földet az erőmű helyéről. Tarlórépa-főzelék, egy sovány gebe az egész tábornak, kicsontozva, ledarálva két deka jut egy személyre, napi fél kiló kenyér, ezen ássák a Tisza medrét. Munka után az ávósok ütik, verik, válogatott módon kínozzák őket. Pusztán szórakozásból. Ritka kivételnek számít „Jóőrmester”, aki vizes ruhát, friss vizet ad be a véresre vert fogdásoknak, vagy „Cigánymiska”, aki szól, ha este, bevonuláskor a kapuban motozás lesz. 

Tiszalök rosszabb a szovjet fogságnál: még levelet sem lehet írni. A világtól elzárva, a szabadulás reménye nélkül telik el két és fél év, amikor mégis éledni látszik a remény: 1953 nyarán civil küldöttség érkezik, s hirdeti ki a Nagy Imre-kormány rendeletét: az internálótáborok feloszlatását, a rabok szabadon bocsátását. Rabruha helyett ing, zakó, nyakkendő: fénykép készül róluk, az okmányokba – így mondják nekik. Örömük leírhatatlan: nyolc-tíz vagy még több éve nem látták a családjukat, nem tudnak róluk semmit, vagy legfeljebb csak annyit, hogy még ’46-ban deportálták őket az egyik vagy másik Németországba. 

De amilyen nagy a kezdeti boldogság, olyan keserves a csalódás. Elmúlik a nyár, de alig pár száz embert engednek el. Kizárólag azokat, akiket az NDK-nak adnak át. A többiek – az NSZK-sok úgymond – meg csak várnak. A szeptember is eltelik, és még akkor is csak várnak. Mi másra gondolhatnának, mint hogy szántszándékkal feledkeztek meg róluk. Hiszen az erőműnek épülnie kell, és ezernyi ingyenmunkaerőt nem lehet a szögről leakasztani! Annál inkább ezt gondolják, mert ugyanúgy munkára hajtják őket, és ugyanolyan teljesíthetetlen normát szabnak, mint addig, és az ávósok egy szikrával sem szelídebbek.

Október első vasárnapjára aztán mégiscsak gyűlést hirdetnek nekik. Amit úgy várnak, mint a messiást. De a táborparancsnok csak az asztalt veri, hogy több munkát, jobb munkát, majd ha az meglesz, akkor esetleg fontolóra veszi a bőségesebb élelmezést meg a többszöri tisztálkodást, a szabadulásról azonban egy árva szót sem ejt.

A gyűlés után szószólóikat fogdába zárják. Az udvaron összegyűlve a szabadon bocsátásukat követelik, s nem kitörni akarnak, mint ahogyan később az ÁVO hamisan állítja. A szűk udvaron több mint ezer ember: az őrségnek többszöri felszólításra sem sikerül őket feloszlatni. Érkezik az erősítés: egy Maxim-géppuska a kapuba, egy teherautónyi katona és a tűzoltók, akik motoros fecskendőikkel nyomják rájuk a vizet. Az elöl állók hátrálnának, de nincs hová, hátulról előrefelé nyomják őket. Csak néhány lépés, de a tűzoltók megijednek, s fecskendőiket eldobálva a kerítésen túlra menekülnek. Ekkor kerül elő valahonnan Boxer, a kegyetlenek közül is a legkegyetlenebb ávós, és a hozzá legközelebb álló rabot fejbe lövi. Mintegy válaszul erre, megszólalnak a fegyverek. 

Öt halott, harminc sebesült. Josef Wildhofer, Georg Gazafi, Mathias Geistlinger, Jozef Schulz, Hans Tangel: ők öten, akik karnyújtásnyira a szabadságtól életüket vesztik. 

A sortűz után három héttel érkezik el a szabadság; zárt vagonokban, ávós kísérettel viszik őket az osztrák határra, s adják át az NSZK-nak.  Előtte alá kell írniuk, hogy soha, senkinek nem beszélnek. 

Az erőmű ma is működik, de a tábornak nyoma sincs, felszámolták. A lebontott egyes barakk helyén a túlélők 1989-ben emlékoszlopot állítottak az áldozatok emlékére.

***

Volt egy álmom. Lőcsén jártam a családommal, s a Szent Jakab-templomban ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy elmondjam, mennyire örülök, hogy láthatom azokat a helyeket, ahol őseink éltek, haltak, imádkoztak, mire a homályból kivált egy pici, fekete hajú, különös szépségű nő, s köszönetképpen, amiért közvetítek múlt és jelen között, egy tűzpiros, lőcsei almát adott ajándékba. Jelképesen én most ezzel az álombéli almával köszönöm meg Önöknek – kedves Olvasók – a figyelmüket, mellyel tárcáimat kísérték, olvasták! És köszönöm a Vasárnap családi magazinnak a lehetőséget, hogy kéthetenként – egy bő éven keresztül – helyet adott múltbéli kalandozásaimnak!

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. december 17-ei számában jelent meg.