Kováts Judit: Embervásár

A hortobágyi Kilenclyukú híd tövében áll egy vaskereszt. Vasúti sínekből készült, 1990-ben állították annak a több mint tízezer embernek az emlékére, akiket vádemelés és ítélet nélkül száműztek a magyar Gulagnak is nevezett tizenkét hortobágyi kényszermunkatábor valamelyikébe. Tökéletes jelkép: ők is vasúton, marhavagonokban, fegyveres őrséggel jöttek.

1952. június 25-én a borsósi táborba a családunkból hárman érkeztek. A végzés Kováts Albertnek és családjának szólt, a családfőt azonban az elhurcolás éjszakáján nem találták otthon, és később sem keresték. Felesége útközben egy levelezőlapot dobott ki a vagon ablakából, így próbálta meg értesíteni, mi történt, és üzente meg, hogy ne próbáljon utánuk jönni. A levelezőlap nem ért célba, vagy nem találták meg, vagy ha mégis, nem merték postára adni.

Amikor szombaton Kováts Albert a heti kiküldetésből hazaérkezett, a szomszédok mondták meg neki, hogy a családját elvitték. Hová s miért, nem tudta senki, lakásuk lepecsételve, mit tehetett mást, fordult vissza Vilmányba, ahol agronómus volt. Majd felutazott Budapestre, a minisztériumba megkérdezni, hogy ebben a helyzetben mi a szándékuk vele. Nyári dologidő lévén azt a választ kapta, hogy szükség van rá, dolgozzon nyugodtan tovább. Novemberben aztán, amikor vége lett a betakarításnak, azzal az indoklással mondtak fel neki, hogy a családja ki van telepítve, ezért megbízhatatlan munkaerő. Szegény ott állt lakás, állás és minden jövedelem nélkül, átmenetileg tolcsvai rokonoknál húzta meg magát. Később egyik jóbarátja révén a bodrogközi Szélföldön, egy dohánykísérleti gazdaságban kapott munkát, és egy régi cselédházban egy szobát. Szélföld olyan eldugott hely volt, ahol senki nem kereste, és ahol majd később, a szabadulás után a család egyesülhetett. De ne szaladjunk ennyire előre!

Zárt terület, idegeneknek szigorúan tilos belépni: hirdette a tábla a borsósi tábor bejáratánál öles betűkkel az érkezőknek, az állami gazdaság igazgatója pedig szépen eligazította őket: ne reménykedjenek, hogy valaha is kiszabadulnak, addig fognak itt dolgozni, amíg bele nem döglenek, vagy virslit nem csinálnak belőlük!

Dolgozni kötelező, munkahelyük a hortobágyi puszta, hivatalosan a Hortobágyi Állami Gazdaság munkavállalói. Az órabér 1,50-2 forint, a sovány napi kosztért 7,50-et kell fejenként fizetni. Sok az idős és a gyerek, a táborlakók harmada tud csak dolgozni, nekik kell a többieket eltartani, amit keresnek, abból ennivalóra se nagyon futja.

A mezei munka mindenhol nehéz, a Hortobágyon kiváltképp: hatalmas, betonkeménységű szikfoltok éktelenítik a földet, kicsorbul bennük a kapa, sehol egy fa, csak a tűző nap, de a szélben sincs köszönet: ha feltámad, mindent belep a por, a traktorok, szekerek után mintha fekete köd úszna.

A miskolci internáltakat a megérkezés utáni napon még sötétben hajtják ki a határba a zörgősre száradt borsót „felkapkodni”, még mielőtt felkel a nap, felszárad a harmat, és kipereg a mag. Ez a bemelegítés, utána jön a többi nyári munka: dolgoznak cséplőgép mellett, szednek markot, aratnak rizst, kapálnak répát, kukoricát, de mind közül legkeményebb és -rémesebb a nádvágás. Sarlóval, derékig vízben, mezítláb, mert a cipőt, csizmát a nádtorzsa kilyukasztja. Talpukat óvatosan, lépésből lépésbe csúsztatva dolgoznak, piócák, vízibogarak csípik véresre lábukat, nap égeti, szúnyog marja csupasz karjukat, vállukat. Ez elől a munka elől próbálnak elbújni több-kevesebb sikerrel a reggeli embervásáron. Igen, embervásáron – maguk nevezik így azt, ahogyan a különféle munkákra válogatják őket. 

Reggel hatkor jönnek a gazdaságból a munkavezetők, s kihirdetik, milyen munkára hány emberre van szükségük. A jelentkezők közül kiválasztják, aki tetszik nekik, ha nincs elég jelentkező, következik a hajtás: rendőrök járják végig a nagy hodályt, a kis hodályt, feltúrják az ágyakat, benéznek minden zugba, s akit találnak, lehet öreg vagy beteg, kihajtják az udvarra. Ha úgy adódik, egy-egy pofontól sem riadnak vissza. 

Én a Hortobágyon elvesztettem minden gátlásomat, megtanultam káromkodni, nem érdekelt semmi, azt mondtam hát, hogy ha bujkálnék, kiszaladhattam volna a másik ajtón – emlékezett vissza Kováts Éva arra a reggelre, amikor az előző napi kimerítő nádvágás után szembeszállt a hajcsár rendőrrel, s nem volt hajlandó munkára jelentkezni.

Bátorsága, elszántsága példaértékű számomra. És példaértékű az is, hogy az embertelen körülmények s vége-hossza nincs megpróbáltatások közepette is képes volt meglátni a Hortobágyban a szépet. Olyan csodálatos napfelkeltét és naplementét, mint itt a pusztán, talán az egész világon nem lehet látni – írja visszaemlékezésében. – Az éjszakai sötétség mélyén opálos derengés jelenik meg az égbolton, aztán követik a mindig más és más színek és formák, a rózsaszín és piros fények, felettük fodros fehér felhők, nincs olyan lézerszínház, amely azt a színorgiát utánozni tudná, amely a napkorong megjelenése előtt megfesti az eget.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. november 5-i számában jelent meg.