Kováts Judit: Éljenek a könyvek!

Számomra azért is egyértelmű a válasz, mert az én kis világomat eszmélésemtől fogva meghatározták a könyvek. Első emlékeim egyike, hogy édesanyám petróleumlámpa mellett regényt olvas, édesapám valamilyen kertészeti, szőlészeti lapot búj. Igen, petróleumlámpa fénye mellett, mert akkor még egy bontásra ítélt, régi házban laktunk. 

Köteteket a szüleim nemigen vásároltak, egyszerűen, mert nem volt pénzük rá, de kölcsönöztek a könyvtárból, amely az egykori Kállay-kúriában kapott helyet, s én a mai napig emlékszem a hajópadló megfeketedett színére és arra a furcsa szagra, amelyet a könyvek, a por és a padló felkenésére használt olaj egyvelege alkotott. Emlékszem a boltíves mennyezetre, a középen meghajló fenyőfa polcokra és létraszerű lábaikra, a sorokból kilógó, lefóliázott, kutyanyelvre hasonlító jelzőkre, amelyeken ismeretlen logika szerint számok sorakoztak. Emlékszem a könyvtáros nénire, akinek fekete, magasra tornyozott kontya volt, és mindig leemelt valamit azzal, hogy „ezt olvasd el!”, és hogyan felejthetném el keresztapámat, aki revizorként számokkal dolgozott, de akinél műveltebb embert nem ismertem ifjúkoromban. Hegedült, nagy könyvtára volt, a többi között járatta A Világirodalom Remekei-sorozatot, és ugyanúgy, mint a könyvtáros néni, folyamatosan adta kezembe az olvasnivalót. 

Emlékszem a legelső jutalomkönyvemre is, A kincses szigetre, amelyről a tanévzáró ünnepélyen nem bírtam levenni a szemem, mert a legnagyobb volt, és színes borítójával kivirított a többi közül, s emlékszem arra a boldogító érzésre, amikor a nevemet hallottam, és arra, hogy először el sem akartam hinni, hogy éppen azt kapom a kitűnő bizonyítvány mellé. Hétéves voltam akkor. 

A kincses sziget és a Gőgös Gúnár-korszak után következtek a pöttyös és csíkos könyvek, Jókai, Verne, Kittenberger Kálmán, Karl May és keresztapám könyvtárából a franciák, oroszok, amerikaiak, valamint a kortárs magyarok majdhogynem minden szelekció nélkül. 

Aztán, jó nagyot ugorva az időben, úgy alakult, hogy a szenvedélyes olvasó íróként kezdte bontogatni a szárnyait. Először csak kisebb lélegzetvételű szövegek születtek; novellák, elbeszélések, amelyek különböző irodalmi folyóiratokban és portálokon jelentek meg, aztán kiforrta magát az első regény, s azóta nincs megállás: születőben van immár az ötödik. 

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – igen, az én világom mindenképp. De hiszen ez egy periferikus mikrovilág – mondhatják Önök –, s valóban, a fővároshoz képest az én szép „szőke városom” periféria. Ugyanakkor az információáramlásba bekapcsolódni, ismereteket szerezni, tájékozódni, kapcsolatokat építeni soha nem volt ennyire könnyű, gyors és egyszerű, mint manapság, amikor a digitális világ egyforma lehetőségeket kínál úgy a centrumban, mint a peremvidéken élők számára. Jól meggondolva, olyan lehetőség ez, amely átrendezheti centrum és periféria viszonyát, perifériából idővel centrum válhat, és fővárosközpontú országunkban létrejöhet a többcentrumúság. 

Igen, perifériából lehet centrum, még informatikai forradalom híján is, amire bizonyíték az a Kazinczy Ferenc, aki negyvenkét évesen, hét év rabsággal a háta mögött kezdett új életet az ország perifériáján, a pár házból álló Széphalmon, amelyet egy évtized leforgása alatt a korabeli magyarság szellemi központjává tett. „Fény s nagyvilág énnékem Széphalom” – írja 1811-ben barátjának, Cserei Miklósnak, s valóban, sikerült otthonába telepítenie a nagyvilágot a német, angol, francia, olasz, a klasszikus görög és latin szerzők és könyveik révén. Emellett bámulatra méltó irodalomszervező tevékenységet végzett, műhelyt teremtett, széles körű, Erdélytől Bécsig terjedő levelezést folytatott egy olyan korban, amikor hetek alatt fordult meg a posta.  5933 levél, 229 helységből, 403 levélírótól – ezek a 23 kötetes Kazinczy-levelezés számadatai, amire ma, amikor egyetlen kattintással, a másodperc törtrésze alatt küldjük leveleinket szerte a világban, sem mondhatunk mást, mint hogy ez igen!

Kazinczy 193 éve halott, de számomra ő a bizonyosság arra, hogy a leghátrányosabb helyzetből is van kivezető út, hogy leküzdhető a távolság, feloldható az elzártság, bárhonnan belátható a nagyvilág, és mindenhová elvihető a fény.