Sóstó, amelyhez ezer szállal kötődöm, nevével ellentétben nem csupán egy tó, hanem többszáz hektárnyi természeti szépség együttese Nyíregyháza határában.
Itt van mindjárt a hatalmas erdőség, ahová évtizedek óta futni járok, az erdő ölelésében a tó, amely magas sziksótartalmáról kapta a nevét, és amelyet nap mint nap, akarom mondani estéről estére körbejárunk Fifi kutyával. És van itt persze tófürdő, strandfürdő, fürdőház meg Szerelmesek szigete, Európa-díjas állatkert és múzeumfalu, s hogyan felejtkezhetnék el a patinás Krúdy Vigadóról, ahol a fiam esküvője volt, sajnos azonban évekkel ezelőtt bezárt, s mint ahogyan a hosszabb ideje üresen álló ingatlanoknál lenni szokott, szépen-lassan kikezdi az idő. De nem a homlokzatról pergő vakolat, rozsdás erkélykorlát vagy a tóra néző terasz rései közül kinövő dudva, amiért most szóba hozom Krúdy Gyula kedves szállodáját, hanem ezektől egy sokkal szomorúbb emlék.
1953. november 25-ét írjuk. A szálloda zsúfolásig tele, a befagyott tavon korcsolyázók. A hangosbemondóból kivételesen nem zene szól, hanem meccset közvetít a rádió. A legendás angol–magyart, a 6:3-at. A korcsolyázók ávósok, akik pedig a szálloda ablakaiból nézik őket, a szovjet Gulágról hazatérő túlélők. 1953 és 1955 között mintegy háromezer, szovjet rabságból hazaengedett, ártatlanul elítélt magyar politikai foglyot őriztek itt.
űA múlt század elején, egy nádfedeles fogadó helyén épült elegáns Krúdy Vigadó nem először szolgált hivatalos neve szerint fogságból hazatérők fogadó- és szűrőállomásaként, a valóságban fogolytáborként. 1950. november 28. és december 14. között hét szerelvénnyel összesen 7.616 hadifogoly érkezik valahonnan, valamelyik szovjet lágerből Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdőre. Szovjet kísérettel, hat-nyolc-tíz év rabság után boldogan, reményekkel telve indulnak haza, az ezeréves határon teli torokból vagy éppen meghatódottságtól visszafogottan éneklik a himnuszt, amikor azonban a szovjetek Záhonynál átadják őket a magyar hatóságoknak, a reményt keserű csalódás váltja fel: géppisztolyos, ávós katonák veszik számba őket, a vagonokat lelakatolják, úgy robog velük a szerelvény immár hazai földön.
Nyíregyháza-Sóstófürdő állomásra érkezve sem kedvesebb a fogadtatás: még több ávós katona kibiztosított géppisztolyokkal és kutyákkal kíséri őket végig a tó mentén a Krúdy Vigadóig, melynek teraszán egy civil ruhás férfi rövid eligazítást tart: puszta létezésük merénylet a népi demokrácia ellen, vegyék tudomásul, hogy semmi szükség rájuk, úgyhogy legyenek hálásak, amiért ennek ellenére a haza befogadja őket. Arról, hogy hol voltak, senkinek nem beszélhetnek, ha nem akarják ugyanott találni magukat ismét.
Nemcsak a Krúdy Vigadó, hanem a Svájci Lak, a Szeréna Lak és a többi környékbeli épület is megtelik hadifoglyokkal. Fekhelyük földre szórt szalma, jobb esetben szalmazsák, fejenként egy pokrócot kapnak. Nincs szögesdrótkerítés, nincsenek őrtornyok, szökni mégis reménytelen: farkaskutyás, géppisztolyos, ávós katonák láncot alkotva egész Sóstót körbeveszik. Csöbörből vödörbe, rabságból rabságba – amikor valahogy híre megy az érkezésüknek, jönnek a hozzátartozóikat keresők, de hiába, a terület hermetikusan lezárva, a közelükbe sem lehet menni. A Várady-lányok azon ritka kivételek közé tartoznak, akiknek valamilyen úton-módon mégis sikerül engedélyt kapni egy találkozásra édesapjukkal: húsz méterre állnak egymástól, közöttük őrlánc, egy katona hozza-viszi az üzenetet és az apjuknak szánt csokoládét, de akárhogy is, az örömük óriási.
Sóstófürdő abban az értelemben valóban szűrőállomás, hogy orvosi vizsgálat után a foglyokat kihallgatják, kérdőívet töltetnek ki velük, s ezek függvényében döntenek további sorsuk felől. A szerencsések 20 forinttal, egy lakóhelyükre szóló vonatjeggyel és rendőri felügyelet alá helyezéssel szabadulnak, de ők vannak kevesebben, a nagy többséget továbbviszik. A megszokott módon, gépfegyveres ávós katonák kíséretében Budapestre. A Mosonyi utcai Toloncház, a Gyűjtőfogház, a Markó utcai börtön, a Mezőgazdasági Vásár istállói, Budafokon egy borpince, Vác határában egy elhagyott kesztyűgyár: itt raboskodnak embertelen körülmények között mindaddig, amíg gyorsított eljárásban háborús bűnösöknek nyilvánítják, és különféle munkatáborokba internálják őket. Kecskemétre például, ahol szovjet katonai repülőteret építenek, Kazincbarcikán vegyikombinátot, Tiszalökön pedig azt a vízerőművet, amely napjainkban is szolgáltatja az áramot. Ezerkétszáz volt hadifogoly kerül ide Sóstóról némi kitérővel, és ássa a Tisza medrét rabszolgaként, szadista ávósok kínzásainak kitéve – de ez már egy újabb történet.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.