Fejezetek a borsósi kényszermunkatábor történetéből
A tizenkét hortobágyi kényszermunkatábor közül a borsósi a legnagyobb. Több mint ezer – zömében miskolci – internált végez itt rabszolgamunkát a szabadulás reménye nélkül. A tábort gépfegyveres rendőrök őrzik, napközben a mezőn lovasrendőrök cirkálnak, kerítés ugyan nincs – a tízezer holdas hortobágyi határt hogyan is lehetne körbekeríteni –, szökni még sincs értelme, papírok nélkül egy-kettőre elkapnák őket.
A külvilággal az egyetlen kapocs a levél – de csak hetente egy és csak egyvalakinek –, s havonta egyszer egy csomag. De odakint sem könnyű az élet; sorállás mindenért, és hiány van mindenből. Kováts Albert megúszta az internálást, de nincs állása, jövedelme, lakása, éppen ezért ne küldjön semmit, írja neki a felesége, annyi mindent kibírtak, ki fogják ezt is bírni. A Jóisten segítségével és a maguk erejével. A határból gomba, a halastavak tisztításakor törpeharcsa, a baromfitelepről 5 forintért csirke, amikor dögleni kezdenek, száraz tehénlepény tűzrevalónak: a túlélési stratégiák, avagy a luxus az ínségben.
A betegséget azonban nem lehet megúszni. Gémeskút az udvaron, egy fürdő négy tussal, elhanyagolt, piszkos, bűzös latrina, egerek, patkányok – a járvány kódolva, nem sok idő kell hozzá, hogy a betegek ne férjenek be a hetente egyszer rendelő orvos várójába. A tábor úgy kétharmada kapja el a vérhast. Az orvos ennyi beteggel nem tud mit kezdeni. Elkülöníteni őket lehetetlen, a gazdaság igazgatója részvétlen, amikor megpróbál nála közbenjárni, azzal utasítja el, hogy ha elpusztulnak, hát elpusztulnak, neki ugyan nem fognak hiányozni.
A részvétlen hatalmasok mellett azért akadnak együttérző segítők. Mint Szabó Dániel debreceni teológushallgató, aki SZTK-ban dolgozó nővérével a rendelőintézet hátsó kijáratán „lopja” ki és vissza a rendőri kísérettel vizsgálatra érkező ismerősöket. A Református Kollégiumban fehér abrosszal terített asztalnál megvendégelik, fürdőbe, fodrászhoz viszik őket, aztán vérszemet kapva Szabó Dániel élelmiszert és gyógyszert csempész be a táborba. Több fordulóban, hátizsákszámra. Villanyszerelőnek öltözve, regénybe illő módon szökik be és ki, nemegyszer hajszál választja csak el a lebukástól, de ez sem riasztja vissza, hogy amikor a tábor büntetés alatt áll, s hetek óta nem engedélyezett a posta, inge alatt csempésszen ki több tucat levelet, amelyeket óvatosságból különböző postahivatalokban, más-más helyen és időpontban ad fel.
Néhány cenzúrázatlan, illegálisan kijuttatott levél Kováts Albert feleségétől, a mi Mamikánktól is fennmaradt. Most, hogy e tárca írása közben újraolvasom ezeket, nem győzöm csodálni őt, honnan, miből merítette az erejét. Megbélyegezve, száműzötten, gyásztól gyötörve – pár hónappal az internálás előtt temette el legkisebb gyermekét – azt írja férjének, amikor az mindenképp utánuk akar menni, hogy „maradj, rajtunk úgysem tudsz könnyíteni, többet tehetsz, ha kint vagy; ne veszítsd el derűs kedélyedet s bizakodásodat!”.
Mamika gyönyörűen varr – kézimunkáiból még kiállítást is rendeztek Kassán, a háború előtt –, fogja hát magát, megkeresi a táborvezetőt azzal, hogy az egész tábor számára az összes ruhajavítást elvégzi, ha megkapja varrodának az egyik tyúkólat. És sikerül: két felnőtt gyermekével kiszabadul a nagy hodályból. 2 x 3 méter mindössze, de óriási az öröm, mert kizárólag az övék. Belépve, az ablak alatt egymásra szerelve két sodrony: Dani és Éva fekhelye, az ajtóval szemben az asztal, ezen dolgozik Mamika, éjszaka az asztalra fektetett matrac az ágya. Ól Charlotte: humorát megőrizve, Mamika saját keresztneve, a Sarolta nyomán „divatszalonjának” ezt a nevet adja.
Saját zug, kikerülni a tömegnyomorból, ez mindenki vágya. Az élelmesek felfedezik a régi disznóólakat. Kimeszelik, kitakarítják, csak meghajolva lehet bemenni, de éppen elfér benne egy emeletes ágy. Igaz, nagy nehezen és szétszerelve lehet csak beszuszakolni, de nem ez a gond, hanem hogy kevés a használaton kívüli disznóól, s kitör értük a veszekedés. Aminek a rendőrök munkaversennyel vetnek véget. A pályázók beleadnak apait-anyait, s az utolsó két disznóóllakásba a győztesek boldogan költöznek be.
Visszatérve Mamikához: tekintélyes lőcsei családban született, Lőcsén és a budapesti Sacre Coeurben végezte iskoláit, zongorázott, folyékonyan beszélt németül, franciául, szlovákul, de korántsem egy elkényeztetett úrikisasszony volt; embertelen körülmények között is helyt tudott állni. Hortobágyi leveleiben ír persze kilátástalanságról, halott gyermeke miatti rettenetes fájdalmáról, a két élő jövője iránti aggodalmáról is, ugyanakkor nemcsak a túléléshez, hanem valamiféle továbblépéshez is megvolt benne az erő.
Az egyik munkával ki tudjuk pihenni a másikat. A legnyomorúságosabb helyzetben is meg kell találni azt a fix pontot, amelyet otthonunknak nevezhetünk, s ahol – ha szűkösködve is – de értelmes életet élhetünk. Hosszú élete során nemcsak a Hortobágyon, hanem mindig, mindenütt ez volt a vezérelve.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.